Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Jn 10,1–10)

A jó pásztor hasonlata, amellyel János evangéliumának ebben a tizedik fejezetében találkozunk, rendkívül gazdag és sokszínű.

Jézus valójában nem csak a „jó pásztorhoz” hasonlítja önmagát, amely számos utalást rejt az Ószövetség különböző szakaszaira; hasonlítja önmagát az „ajtóhoz” is, és többször használja ezt a képet a pásztorra is hivatkozva, aki a kapun keresztül lép be az akolba.

Nézzük elsősorban ezt a szempontot (Jn 10,1–3).

Az ajtó kommunikációt hoz létre, átjárást két olyan hely között, amelyek egyébként elszigeteltek maradnának egymástól. Ez az emberi valóság képe is a bukás után, a bűn drámája után: az emberiség elérhetetlenné, Istentől távolivá vált, külön világgá, amely nem képes kommunikálni Isten világával, képtelen meghallgatni.

A 6. vers kifejezetten ezt mondja: „Ezt a példabeszédet mondta nekik Jézus, de ők nem értették, miről beszél.” Jézus beszél, ám aki hallgatja, nem érti, olyan, mintha egy akolba zárták volna, amibe semmi nem juthat be, amit semmi sem tud áttörni. Hiányzik az ajtó.

Jézus – megtestesülésén és Húsvétján keresztül – belép ebbe az akolba.

Nem marad kívül a karámon, és nem is máshonnan lép be: egy lesz közülünk, jogosan lép be az emberek világába, egészen felvállalja történelmünket, minden sebünket. Jézus újra kinyitja az ajtót.

És éppen azért, mert ezt teszi, Ő maga válik ajtóvá: vagyis azzá az embernek felkínált új lehetőséggé lesz, hogy az ember kilépjen önmagából, túllépjen a halálon. Mert e nélkül az ajtó nélkül, amely Jézus, a karámból kijutás egyetlen módja a halál lenne.

Valójában a halál a pásztor alternatívájának adta ki magát, és az ember hallgatott rá, követte. A 49.(48). zsoltár jól leírja annak az embernek a helyzetét, akinek a halál a „pásztora” (15. v.): annak az állapota, aki önmagában bízik, vagyis azé, aki önmagán kívül nem ismer mást, akire támaszkodhatna, mást, akire hallgatna. Nekik – mondja a zsoltár – nem marad semmijük, mert a halál az a tolvaj, az az útonálló, aki rabolni, ölni, pusztítani jött (Jn 10,8). Ellopja az ember életét, és magával viszi őt az örök semmibe.

Jézus, azáltal, hogy belép a halálra szánt emberiség elzártságába, azáltal, hogy Ő maga fordul szembe a halállal, életet hoz: az ember többé már nincs bezárva a karámba, hanem szabadon beléphet és szabadon távozhat. Hiszen Jézus azt mondja: „Én vagyok az ajtó; ha valaki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki- és bejár, és legelőt talál” (Jn 10,9).

Az embernek tehát most már van egy másik ajtója, amely nem a halálra nyílik, hanem az életre, magának Istennek az Életére.

Ezért és csakis ezért jó pásztor Jézus. Nemcsak azért, mert bemegy, hanem mert kijön, és mert kijőve magával viszi az emberiséget. Mondhatjuk, hogy megtestesülésével Jézus belép az emberiség karámjába, Húsvétjával pedig kihozza bárányait, átvezeti őket, kaput nyit számukra az életre.

Hogyan lehet Őt követni? Mit jelent bemenni azon az ajtón, amelyikké Ő maga vált, követni Őt, mint pásztort? Hogyan lehetünk olyan emberekké, akik szabadon bemehetnek és kijöhetnek ezen az ajtón?

Az ajtó, amely hozzáférést biztosít mindehhez számunkra, a keresztség, belemerülésünk az Úr életébe.

A keresztség által nyert élet megéléséről van tehát szó. Arról, amit a keresztség, vagyis a Jézus halálába és életébe belemerülő élet jelent.

Nincs más ajtó, mint ez, folyamatosan elmerülni a Húsvétban, hagyni, hogy ami régi, az meghaljon, és így feltámadjon az új emberség, az Úr képmására teremtett ember, aki a kegyelem által képes újra hallgatni az Ő hangjára, párbeszédet folytatni Vele, engedelmeskedni az Ő azon vágyának, amely életet áhít mindenki számára.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.