Életút

Maximilian Kolbe egy lengyelországi kisvárosban, Zduńska Wolában született 1894. január 8-án, és a keresztségben a Rajmund nevet kapta. Szülei, Juliusz Kolbe és Maria Dąbrowska szegény takácsok voltak, akiknek hamarosan föl kellett adniuk önálló mesterségüket. Előbb Lódzba, majd 1897-ben még távolabb, Pabianicébe költöztek, ahol apja gyári munkás lett, anyja pedig kis üzletet vezetett, s mellette bábaasszonyként tevékenykedett. A család annyira szegény volt, hogy a gyermekek nem tudtak iskolába járni (az öt közül csak három érte meg a felnőttkort), az elemi ismereteket a családban szerezték meg. Végül 1906-ban a két idősebb fiú a helybeli kereskedelmi iskolában tanulni kezdett.

A két korona – Szent Maximilian Kolbe életéről szóló film:

https://www.youtube.com/watch?v=9SYQ0YxL1hc

1907-ben ferences atyák tartottak hosszabb missziót Pabianice plébániatemplomában. Hatásukra a két idősebb fiú, Franciszek és Rajmund elhatározta, hogy belépnek a ferencesek közé, amit meg is tettek. Nemsokára a harmadik testvér, Józef is követte őket. Rajmund a kisszemináriumot (középiskolát) a lembergi ferenceseknél végezte – a város akkor osztrák kormányzás alatt állt –, s ugyancsak ott kezdte meg 1910. szeptember 4-én a noviciátust is. A rendben a Maximilian (Maksymilian) nevet kapta. 1912 őszétől filozófiát tanult Krakkóban. Elöljárói hamar fölfigyeltek tehetségére és szorgalmára, ezért további tanulmányok céljából Rómába küldték, ahol 1912–15-ig a Gregoriana Egyetemen filozófiát, 1915–19-ig a Nemzetközi Ferences Kollégiumban, a Seraphicumban teológiát tanult. Mindkét szakon doktorátust szerzett.

1914. november 1-én letette ünnepélyes szerzetesi fogadalmát, s a Maximilian mellé a Mária nevet választotta. Négy évvel később, 1918. április 28-án szentelte pappá Basilius Pompili bíboros Rómában. 1919 júliusában visszatért hazájába.

A fiatal Maximilian pátert a rend Krakkóba küldte, hogy a ferences szemináriumban filozófiát és egyháztörténelmet tanítson. Hamarosan azonban félbe kellett szakítania a munkát másfél évre, mert tüdőbajt kapott. Gyógyulása után elhatározta, hogy vallásos folyóiratot indít Rycerz Niepokalanej, A Szeplőtelen Szűz Lovagja címmel. Néhány hónap múlva kis vállalatát áthelyezte a grodnói kolostorba, ahol nemsokára saját nyomdát indított. A kolostor épülete azonban nem felelt meg a nyomda és a kiadó céljainak, ezért Maximilian atya 1927 őszén új kolostor építésébe fogott Varsótól 40 km-re, a Drucki-Lubecki János hercegtől ajándékba kapott telken. Az új kolostort Niepokalanównak nevezte el. Az épületek deszkából és csupasz téglafalakból álltak, s igazi ferences szellemet – egyszerűséget, szegénységet és egészen különleges Mária-tiszteletet – sugároztak. Az első gvardián, Maximilian vezetésével húszan kezdték meg a kolostori életet: 2 páter és 18 fráter. Két évvel később már 108 testvér élt és dolgozott a két atya mellett. A Szeplőtelen Szűz Lovagja pedig, melynek főszerkesztője a legifjabb Kolbe fiú, Alfonz lett, továbbra is folyamatosan megjelent.

Maximilian Kolbe az egész világot meg akarta nyerni Krisztusnak és a Boldogságos Szűz Máriának: 1929-ben tehát missziós kisszemináriumot alapított. Egy évvel később négy testvérrel a Távol-Keletre indult, hogy ott új missziókat alapítson. Gyenge fizikuma miatt azonban csak egy állomás alapítását tudta befejezni, Nagaszakiban. Itt a papnevelő szemináriumban filozófiai előadásokat kezdett, és a helybeli papokkal együtt szerkesztette a japán Lovagot, amelynek első száma – Seibo no Kishi címmel – egy hónappal a megérkezése után, 1930 májusában már meg is jelent. Egy év múlva Nagaszaki egyik elővárosában már új ferences kolostor állt, melynek Maximilian atya a Mugenzai no Sono, A Szeplőtelen Szűz kertje nevet adta. Az épület nagyon egyszerű volt, de nyomda működött benne, amely 1930-ban tízezer, 1934-ben pedig hetvenezer példányban ontotta az említett folyóiratot.

1936-ban egy másik kisszemináriumot nyitott japán gyermekek részére. Közben kétszer járt hazájában, Lengyelországban, egyszer Indiában, ahol szintén kolostort akart alapítani. Ugyanezen célból levelezésben állt a kínai Sanghaj városával. 1936-ban hazatért, s három évig viselte a niepokalanówi gvardián tisztségét. Közben 1937-ben Rómában járt, néhány testvért Belgiumba küldött, s 1939-ben maga ment a már német megszállás alatt lévő Lettországba, de itt semmiféle tevékenységre nem talált lehetőséget.

A háború kitörése után hamarosan letartóztatták negyven társával együtt, december 8-án azonban szabadon bocsátották. 1941. február 17-én másodszor is letartóztatta a Gestapo, és május 20-ig a hírhedt varsói Pawiak börtönben volt, majd Auschwitzba szállították, ahol a 16.670-es rabszámot kapta.

Július végén a 14-es blokkból, ahol Páter Maximilian is élt, egy fogolynak sikerült megszöknie. Megtorlásul a tábor parancsnoka, Karl Fritsch a blokkból tíz foglyot éhhalálra ítélt. Amikor fölolvasták a tíz nevet, egyikük, Franciszek Gajowniczek felzokogott: ha meghal, felesége és két gyermeke teljesen egyedül marad. Amikor ezt Maximilian atya meghallotta, jelentkezett a táborparancsnoknál azzal a kéréssel, hogy magára vállalhassa a családapa helyett a halált. A parancsnok teljesítette kérését.

A tíz halálraítéltet a 13-as blokk sötétzárkájába vezették. A zárkából mindvégig imádság és ének hallatszott, amelyet Maximilian Kolbe vezetett. Bensőséges imádsággal búcsúztatott minden halottat, akiket naponta a zárkából elszállítottak. Nagyboldogasszony vigíliájának estéjén végül a tábori hóhér ölte meg egy fenolinjekcióval. Testét, miként a többiekét, elégették. Harminc évvel később, 1971. október 18-án VI. Pál pápa boldoggá, II. János Pál pápa 1982. október 17-én szentté avatta.

Történetek Szent Maximilian Kolbe életéből

Maximilian Kolbe hősiességét és rendkívüliségét nem szabad csak a halálában, abban az egy tettben látnunk, amellyel szeretetből életét adta felebarátjáért. E tett egyenes következménye volt életének, mely teljes egészében az Isten és az emberek szolgálatában állt.

„Egyre szentebbé kell lennem!”

Egészsége nagyon törékeny volt, sokat betegeskedett. Ifjú éveiben idegességgel, aggályossággal, a gőg kísértésével és más nehézségekkel harcolt. De rendszeres aszkézissel, gyóntatója iránti tökéletes engedelmességgel, a csend és az alázat gyakorlásával úrrá lett mindezeken. Megtanulta összeegyeztetni a szemlélődést az intenzív tevékenységgel. 1920-ból való följegyzései között áll ez a mondat: „Egyre szentebbé kell lennem!” És ezt a legnehezebb körülmények között is tartotta.

„Szeretném, ha a Szeplőtelen Szűzért porrá őrölnének!”

Életének legjellegzetesebb vonása az érett és következetes hit volt. Gyakran hosszasan imádkozott a tabernákulum előtt. A vértanúság gondolata nem volt idegen tőle, egyik közismert mondása volt: „Szeretném, ha a Szeplőtelen Szűzért porrá őrölnének!”

„Amit teszel, jól tedd!”

Értett ahhoz, hogy a régiből újat hozzon elő, össze tudta kapcsolni a hagyományos ferences lelkületet a társadalom aktuális problémáira való reagálással. Minden cselekedetében ez vezérelte: „Amit teszel, jól tedd!”

Achtelik Ivó Mária testvér, aki Niepokalanówban együtt volt Kolbe atyával, egy interjúban a következőket mondta róla:

„Amikor Rajmund kilenc éves volt, elmondta édesanyjának, hogy álmot látott. Megjelent neki a Szűzanya és két koronát tartott a kezében: egy fehéret és egy bíbor színűt. Megkérdezte Rajmundtól, melyiket választja: a tisztaság fehér, vagy a vértanúság bíbor színű koronáját? Rajmund minden töprengés nélkül felelte, hogy mindkettőt kéri. – E jelenéstől kezdve a gyermek megváltozott: csendes, elgondolkodó lett. Későbbi élete és halála bizonyította a látomás hitelességét.”

Olyan jó volt hozzám, mint az édesanyám

Első (amnitzi) fogságának idejéből mesélte egyik fogolytársa: „A priccsem közvetlen az övé mellett volt. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy valaki betakarja a lábamat. A páter volt. Olyan jó volt hozzám, mint az édesanyám. Azt is láttam, hogy teljes adagját odaadta másoknak.”

– Igazán hiszel ebben?!!
– Igen!

Másodszori letartóztatása után a Pawiak börtönbeli közös cellájukba egyszer belépett a parancsnok és észrevette a csuhás embert. Megragadván a rózsafüzérét, egészen közel húzta magához, és arcába üvöltötte: „Igazán hiszel ebben?!” Majd a válaszra – „Igen!” – addig ütötte-verte a szerzetest, míg az vérrel borítva el nem terült a cella padlóján.

„Futólépés!”

Auschwitzban Maximilian Kolbe a vérszomjas Krott parancsnoksága alá került. Krott gyűlölt minden politikai foglyot, de mindenkinél jobban gyűlölte a lengyeleket és papjaikat. A rabokat abban a lágerben súlyos fatörzsek cipelésére használták. Krott, valahányszor elhaladt előtte Maximilian páter, mindig végigvert rajta. Egyik délben kikeresett egy különösen nehéz fatörzset a számára: Kolbe atya végső erőfeszítéssel vette magára, és ingadozó léptekkel indult meg vele. „Futólépés!” – ordította a parancsnok, Kolbe atya azonban erejét vesztve összerogyott. Krott odalépett hozzá, és csizmájával az arcába tiporva ordította: „Majd megmutatom neked, te naplopó, mi a munka!” A „naplopót” deresre fektették, és ötven botütést mértek rá. Amikor kínzója megtörölte izzadt homlokát, a páter nem mozdult többé. Csizmájukkal rugdosták le a véres testet a pocsolyába. Krott hanyagul néhány gallyat vetett a halottnak vélt fogolyra. Később rabtársai vitték be a betegszobába. És Kolbe atya egy hónap múlva önként odaadta az életét az éhségbunkerben.

Sokakban fölébresztette a bátorságot ahhoz, hogy túléljék a tábort

Egyik fogolytársa mondta el: „A páter haláláról az egész táborban beszéltek. Ő nemcsak egy embert mentett meg az életnek: tettével sokakban fölébresztette a bátorságot ahhoz, hogy túléljék a tábort. Fel tudta ébreszteni bennünk az emberi jóságba vetett hitet.”

Imádság

Istenünk, aki Szent Maximilián vértanúdat a Szeplőtelen Szűz iránti különleges szeretettel ajándékoztad meg, és eltöltötted apostoli buzgósággal és hősies felebaráti szeretettel, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy dicsőségedre nagylelkűek legyünk felebarátaink szolgálatában, és haláláig hasonlók a te Szent Fiadhoz!