Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Mt 18,21–35)

A mai evangéliumi szakaszban (Mt 18,21–35) elbeszélt példázat középpontjában
az ingyenesség egy nagylelkű gesztusa áll: egy gazdának van egy szolgája, aki
elképesztő összegű pénzzel tartozik neki; megérti, hogy ez az ember soha sem
tudna mindent visszafizetni, és amint a szolga könyörög, felszabadítja őt ennek a
tartozásnak a terhe alól, élteti őt.
Nem kényszeríti őt hosszú esdeklésre, nem tárgyal vele a tartozás összegéről,
hanem mindent elenged neki. Sokkal többet tesz, mint amit az adós ésszerűen
remélhetett volna.

Egy ekkora adósság törlesztésére nem lett volna más lehetőség, mint eladni a
szolgát feleségével, gyermekeivel és minden tulajdonával együtt (Mt 18,25): mert a
szolga adós volt életével, és mindennel gazdájának tartozott.
A szolga viszont nem azt kéri, hogy engedjék el tartozását, hanem hogy kapjon
haladékot: nyilvánvalóan nem mert volna ekkora ajándékot kérni. Ám éppen itt
van a probléma, mert a szolga abban az illúzióban él, hogy hatalmában áll
visszaadni azt, amit kell: „Légy türelemmel irántam, és mindent megadok neked.”
(Mt 18,26).
A szolga számára csupán idő kérdése, de hiszi, hogy képes felzárkózni, képes
megoldani a problémát. Biztos abban, hogy ezt a saját erejéből teszi meg.
Könnyebb lett volna egyszerűen és alázatosan elismernie, hogy nem teszi meg,
hogy nem képes fizetni. Bízhatott volna, hihetett és kérhetett volna, de nem tette.
Fizetni akart.
És itt van egy nagy csapda, mert bizonyos értelemben adóssággal születünk, és
adósságunk napról napra nő: adósok vagyunk az élettel, adósok vagyunk a kapott
szeretettel, sokféleképpen vagyunk sokaknak adósai, akik hozzájárultak, hogy azok
legyünk, akik vagyunk. Adósai vagyunk egy Istennek, aki meghalt értünk: nem
élhetünk úgy, hogy azt gondoljuk, viszonozhatjuk azt, amit naponta kapunk, sem
úgy, hogy azt hisszük, Isten elvárja tőlünk a viszonzást. Arról van szó, hogy
egyszerűen szégyen és félelem nélkül el kell fogadnunk, hogy jóvátehetetlenül
adósok vagyunk. Vagyis meg kell tanulnunk élni az ingyenességnek azt a közegét,
ahol megfizethetetlen az, ami adatott, mert a semmit nem váró szeretet
megnyilvánulása az.

A gazda tehát mindent elenged a szolgának, mert nem tehet mást, mert nem tud
mást tenni.
A szöveg azt mondja, hogy az úr együttérzett (Mt 18,27): gondolhatjuk, hogy ebben
az esetben az együttérzés annak felismerése, hogy a szolga soha nem tudná
visszafizetni azt, amit kell, a szolga elfogadása tehetetlenségével együtt. Az úr
szívében érzi szolgájának szorongató határait, és elfogadja őt úgy, ahogy van,
otthonában tartja. Nem várja el azt, amit a szolga nem képes adni. Azt, amit viszont
a szolga nem képes elfogadni és elismerni önmagával kapcsolatban.
A példabeszéd itt véget is érhetne, és volna egy képünk az Atya arcáról, egy
ecsetvonásunk a mennyek országának életéről: Isten így szeret.
Azonban a példabeszéd folytatódik, és bepillantást enged az emberi állapotba.
Mert amint eljött az urával való találkozásról, úgy tűnik, a példázat újrakezdődik,
mintha az első rész nem is lett volna: a szolga elfelejti, mit kapott gazdájától és
kegyetlenül bánik szolgatársával, aki nevetséges összeggel tartozik neki. Amit nem
volt képes felismerni önmagával kapcsolatban, azt nem tudja elfogadni a másikkal
kapcsolatban sem.
Összességében ez az ember soha nem fogadott még el igazán ajándékot, soha nem
tekintette azt sajátjának, soha nem érezte magát megváltottnak, soha nem érezte
annak szükségét, hogy hálás legyen, tehát soha nem engedte, hogy szíve
átalakuljon.
A kapott ajándékot megtartja önmagának, és így elveszíti.
Mert Isten nem azt várja el tőlünk, hogy bármit is visszaadjunk abból, amit nap
mint nap kapunk, hanem azt kéri, hogy osszuk meg azt egymással, engedjük, hogy a
nekünk adott irgalom és kegyelem szétáradjon.
Ám ha mi – a példabeszéd szolgájához hasonlóan – nem érezzük magunkat
megváltottnak, ha megfeledkezünk az ajándékról, akkor mit sem használnak a
szeretetért és megbocsátásért tett erőfeszítéseink: nem leszünk arra képesek. Az
élet szüntelen erőlködéssé válna, amit nem volnánk képesek fenntartani.
Az egyetlen lehetséges válasz Isten megbocsátására az, hogy tudomásul vesszük,
elvállaljuk a kapott megbocsátást, hogy magunk is képessé váljunk a
megbocsátásra.
Az életnek nehéz pillanatai azok, amikor megtapasztaljuk saját határainkat, és
gyöngeségeink jó leckévé is válhatnak, mert emlékeztetnek bennünket arra, hogy
nem vagyunk egyedül, valamint hogy az, aki vagyunk, jó részt ingyenes ajándék

mindazoktól, akik szeretnek bennünket, és akik ily módon Isten igazi arcát
mutatják meg nekünk.
Az ember problémája nem határai, nem Istennel szembeni adóssága. Az ember
problémája sokkal inkább az, hogy nem hagyjuk magunkat szabadon szeretni úgy,
hogy a szeretetnek ez a módja egyre inkább életstílusunkká és a világban való
jelenlétünkké is váljon.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.