Pécstől Újvidékik a ferencesek rögös útján. Volt amerikai magyar lelkipásztor, megjárta a Don-kanyart, holtestét feltélezhetően a kamenciai parkban mosta ki a víz…

Körösztös Imre Pécsen született. 1910. január 10-én. 1925. szeptember 11-én öltötte magára a ferences rendi ruhát. 1926-ban Gyöngyösön filozófiai hallgató, 1929. szeptember 14-én tett örökfogadalmat, 1931. július 26-án szentelték pappá. 1932-ben Szécsényben hitszónok, hittanár, segédlelkész, a novíciusok énektanára és a Rózsafüzér Társulat vezetője, majd cserkészvezető is, Szolgált Mohácson, Szécsényben, Simontornyán, Szigetváron, 1942-ben katonalelkész. A magyar bevonulás után (1943) az újvidéki rendház házfőnöke, a III. Rend igazgatója, hitszónok és gyóntató. A keleti frontról isiásszal tér haza, Újvidéken csak az „öreg barát” néven emlegetik.

1944. október 23-án szerb csapatok vonulnak be a városba. Az ottani ferencesek a veszély ellenére sem hagyták el a híveiket. „Miért fusson az ártatlan? Amíg hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat!” Körösztös Krizosztom így írt Schrotty Pál provinciálisnak 6 héttel a partizánok bevonulása előtt: „Egyelőre nincs közvetlen veszély, a bombázástól eltekintve. Arra az esetre azonban, ha a helyzet megváltozna, és akár a partizánok miatt, akár ellenséges behatolás következtében az alvókat közvetlen veszély fenyegetné, kérem Ft. Provinciális Atyám szíves intézkedését. Magam részéről úgy gondolom, hogy ebben az esetben fölösleges volna az öt pátert és a két testvért itt tartani. Én mindenképpen maradni szeretnék, s úgy látom, P. Kristóf és P. Mihály is maradnának szívesen. Illetve, nem akarjuk cserbenhagyni azt a népet, amely megszeretett minket, nagy áldozatot hozott, és akiknek minden bizalmuk az Isten után bennünk van. Itt maradásunk valószínű következményeivel tisztában vagyunk...”¹

Kamarás Mihály naplójában így örökíti meg az eseményeket: „Október 23-án alighanem a híveink közül szólt valaki, hogy lezárták az utcát. Én kulcsot vittem át a szomszédba, amikor szóltak mindannyiunknak, hogy tíz percre le kell mennünk az utcára igazoltatás végett. Volt velünk egy 16 éves ministráns is, a Lütze fiú; mind a négyünknek le kellett menni. Mire mi leértünk, akkorra már három-négy ember várakozott ott, s a házakból, mellékutcákból másokat is tereltek kifelé. Valaki szólt, hogy hozd el a Lütze fiú igazolványát. Krizosztom nagyon beteges volt, mert ő megjárta a Don-kanyart. Amikor ott felbomlott a hadsereg, ő a szétszéledt embereknek az élére állt, és egy csoportot onnan hazavezetett. Ő már előbb is volt ilyen küldetésben, amikor a moldovai székelyeket vezette erre a vidékre. A doni csatánál súlyosan megbetegedett, s amikor itt az utcán igazoltattak bennünket, akkor a katonák azt mondták neki, hogy ő elmehet, mire ő azt válaszolta, hogy ha minket, többieket nem engednek el, akkor ő sem mehet. És maradt velünk. Az egybeterelt embercsoportot menetbe állítva kivezették a folyamőrség laktanyába. Volt a mi csoportunkban körülbelül száz ember. Ott elszedték mindannyiunktól az igazolványainkat, és bezártak bennünket az ott álló pavilonokba. A kinti ismerőseink hordtak ennivalót meg egyéb szükségeseket. Emlékezetem szerint 5-6 ezer embert szedtek össze.

Úgy tudtuk, hogy kezes kellett volna, akinek a szavára majd kiengednek bennünket. Úgy tudom, hogy a próta (pravoszláv esperes) lett a városparancsnok. Egy Matis nevű embert kerítettek az ismerőseink, aki kezeskedett volna értünk, de ekkor már ez nem volt elég, hanem azt mondták, hogy partizántiszt kell, meg oroszt tiszt kell. A városban már megkezdődött a felelőtlen felelősségre vonás.

A kaszárnyából vittek bennünket munkára. Egy este, ez talán 28-án történt, úgy 9-10 óra körül beállított hozzánk néhány katona egy tiszttel, hosszú listát hoztak magukkal. Felolvasták a listán lévő neveket, és azokat azzal az indokkal, hogy mennek haza, átirányították a kettes számú pavilonba. A listáról felolvasták Krizosztom atya nevét is. Onnan azonban nem engedték el őket, azt mondták nekik, hogy most már úgyis késő van, majd reggel mehetnek haza. Ott töltötték az egész rá következő napot. Este hármasával összekötözték, és két sor katona között terelték őket, közben zene szólt, nekünk megtiltották, hogy az ablakon át nézzük, mi történik. Éjfél felé kamionok érkeztek. Egy a megkötözöttek közül meg akart szökni, azt lelőtték. Teteme még másnap is ott hevert. A városból másnap különféle híreket hoztak az elhurcoltakról, hogy ide vitték, meg oda vitték őket, Borba, a bányába, a temetőbe. Elvitték Krizosztomot is. Tudomásom szerint a hetvenes években a kamenciai parkban az árvíz kimosta néhányuknak a csontjait.”²