Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Mt 25,1–13)

Ahhoz, hogy a mai evangéliumhoz (Mt 25,1–13) közeledjünk, onnan szeretnék
elindulni, amit múlt vasárnap hallottunk (Mt 23,1–12).

Jézus, amikor tanítványaihoz és az előtte összegyűlt sokasághoz fordult, óvta
intette őket a farizeusok és a nép elöljáróinak magatartásától: miközben róluk
beszélt, Jézus kiemelte létmódjuk egy vonását, amit egyfajta mozdulatlanság
jellemez: olyan emberek, akik összejöveteleken vagy banketteken ülnek, akik
beszélnek, de nem cselekszenek, akik egy ujjal sem mozdítanak súlyokat… Ez
furcsának tűnhet egy olyan szövetség történetében, ahol minden mozgásban van,
ahol a szabadulás alázatos vándorlás Istennel, ahol maga Isten vándorol népével.
Induljunk ki a vándorlásnak ebből a képéből, hogy megértsük a mai példázatot a
bölcs és balga szüzekről. Ebben a példabeszédben is újra, meg újra visszatér az
úton lét metaforája: a szüzek kimennek a vőlegény elé (Mt 25,1), majd éjfélkor
megérkezik a vőlegény, és hívják a szüzeket, hogy menjenek ki elé (Mt 25,6); ám
azoknak már nincs olajuk a lámpásukhoz, nem tudják folytatni az utat, és vissza
kell fordulniuk (Mt 25,10).
Tehát mindannyian úton vannak, de nem mindegyikük ér célba: csak a bölcsek
érkeznek meg arra a találkozóra, amely miatt útnak indultak. Az ostobák,
hasonlóan, mint múlt vasárnap a farizeusok és a nép vezetői, egy ponton
megállnak.
Miért? Mit jelent ez?
A példázat szerint a különbség az olajból adódik: valóban, az út egyszer csak
éjszakába fordul, az éjszakai úton léthez pedig lámpafényre van szükség.
A bölcs szüzeknek volt elegendő tartalék olajuk, mint olyanoknak, akik
elképzelhetőnek tartották, hogy a várakozás hosszúra nyúlhat. A többieknek
viszont nem volt, mintha nem is gondoltak volna arra, hogy minden jó dolog
várakozást kíván, hogy minden fontos cél eléréshez meg kell tenni egy utat.
Pedig az emberi élet mélyén rejlő törvény felfedi, hogy mindennek kellő időre van
szüksége ahhoz, hogy beérjen, hogy semmi sem adatik meg azonnal, hogy minden
kapcsolatot, eseményt, célt türelmesen kell felépíteni a napok szerény egymásra

következésében: hónapokig tart a várandósság, amíg megszületik valaki, évekig
kell tanulni, míg valaki diplomához jut… Mindennek megvan a maga útja.
A béke is egy út.
Ezért a bölcs szüzek nem adhatják oda olajukat a balgáknak, mert idő kell ahhoz,
míg olaj keletkezik: nem lehet lerövidíteni az utat, vissza kell menni és újra kell
kezdeni (Mt 25,9).
A várakozás tehát olyan művészet, amelyben nem lehet improvizálni, amely
mindennap alázatos gyakorlást követel meg azoktól, akik soha nem hódolnak be a
látszatnak, akik minden nap újrakezdik anélkül, hogy elcsüggednének, akik mindig
arra az ígéretre hagyatkoznak, amely oly módokon és olyan időkben talál ránk,
ahogyan és amikor a legkevésbé várjuk.
És hogy miből készült ez az úton léthez olyannyira szükséges olaj, arról a mai
példabeszédben csak azok a kis edények árulkodnak (Mt 25,4), amelyekben a bölcs
szüzek őrizték olajukat. Kicsik, mert aki útra kel, nem visz magával terjedelmes és
súlyos dolgokat.
Úgy is mondhatjuk, hogy a várakozást nem szenzációs gesztusok táplálják, amelyek
inkább egy pillanatnyi érzelemhez elegendőek, de nem állják ki az idő próbáját. A
várakozást a szeretet alázatos gesztusai táplálják, mint egy olyan szolgáéi, akiről a
múlt vasárnapi evangélium végén volt szó (Mt 23,11).
De hogy miből készül ez az olaj, ha van türelmünk várni és úton lenni, akkor
felfedezzük néhány vasárnap múlva, amikor olyan emberekkel találkozunk, akik
anélkül, hogy tudták volna, útjuk végén az Úrral találkoztak azon egyszerű ténynek
köszönhetően, hogy az út során egyik testvérüket a szeretet apró és egyszerű
gesztusaival fogadták (Mt 25,31-46).
Ők majd csodálkozva fedezik fel, akárcsak a bölcs szüzek, hogy az Úr ismeri őket,
hogy az Úr látta őket. És ők is bemennek a menyegzőre („megérkezett a vőlegény,
és a szüzek, akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre, és az ajtó bezárult” –
Mt 25,10).

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.