Az erdőszélen szarkaláb virágzik. Sötétzöld levelei szeszélyesen szaggatottak. Nyúlánk kocsánya határozott vonalú és finoman hajlékony. Szirmai mintha nehéz selyemből volnának kiszabva, s olyan kékek, hogy ragyogásuk, mint valami drágakőé betölti a levegőt.

S ha most jönne valaki, letörné a virágot, s utána megúnván a tűzbe dobná…: csak néhány pillanat, s a pompázó virágból nem maradna vissza más, mint egy keskeny, szürke hamucsík.

Amit azonban a tűz itt rövid pillanatok alatt vitt végbe, ugyanazt teszi az idő állandóan minden élővel: a díszes páfránnyal, a tölggyel. Ezt cselekszi a könnyed pillangóval, ezt a suhanó fecskével, ezt a fürge kis mókussal és a nehéz bikával. Mindig ugyanaz az eredmény, akár gyorsabban, akár lassabban megy is a dolog, akár sebesülés vagy betegség, akár tűz vagy éhhalál legyen is az ok: egyszer csak minden virágzó élet hamuvá lesz.

A hatalmas termetből ritkás porrakás, amit minden kis szél tovafúj. A ragyogó szirmokból szürkés, lisztszerű por. A melegen duzzadó, érző életből szegényes holt föld, sőt még ennél is kevesebb: hamu!

Belőlünk is ez lesz. Hogy megborzadunk, ha nyitott sírba tekintve egy pár csont mellett néhány maroknyi szürke hamut pillantunk meg:

,,Emlékezzél meg ember,

Hogy porból vagy

És a porba térsz vissza!”

Mulandóság – ezt jelenti a hamu.

A mi mulandóságunkat, nem a másokét. A mienket. Az enyémet!

Az én mulandóságomról szól, amikor a pap a nagyböjt elején az elmúlt virágvasárnapon még üdén zöldellő barka hamujával keresztet rajzol homlokomra:

,,Memento homo

Quia pulvis es

Et in pulverem reverteris!”

Minden hamuvá válik. A házam, a ruhám, a bútorom, a pénzem, a szántóföld, a rét, az erdő. Kutyám, mely hűségesen kísér, és az állatok ott az istállóban. A kéz, amellyel írok, szemem, amellyel olvasok, és az egész testem. Az emberek, akiket szerettem, s az emberek, akiket gyűlöltem, s az emberek, akiktől féltem. Ami nagynak tűnt fel előttem a földön, és ami kicsinynek, megvetendőnek látszott: minden hamuvá válik… minden…

A hamu – Guardini, Romano: Örökmécs