Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 2,13–25)
Múlt vasárnap felmentünk a Tábor-hegyre, ahol Jézus feltárta szeretett fiúi arcát (Mk 9,2–10). Láttuk, hogy vele együtt feltűnik – tanítványain, Péteren, Jakabon és Jánoson kívül – Mózes és Illés: két próféta, akiknek életük során szintén volt részük epifániában, színeváltozásban. Felmentek egy hegyre, ahol Isten megjelent, azonban soha nem látták őt szemtől szembe, hanem csak hátulról miután az Úr elvonult.
A Tábor-hegyen viszont Isten végérvényesen feltárja arcát, és ezt Jézusban teszi. Az ő történetében, és főként az ő Húsvétjában Isten megismerteti magát.
Ma a fátyol fellebbentésének, a kinyilatkoztatás e folyamatának egy további lépése valósul meg.
János evangéliumának kezdetén vagyunk (Jn 2,13–25), ahol egy olyan epizódot találunk, amelyet a szinoptikusok viszont elbeszélésük végére helyeznek, rögtön azután, hogy Jézus diadalmasan bevonul Jeruzsálembe.
Az epizód a Templom megtisztításának nevezett részlet.
Jézus bemegy a Templomba és mindent lát, ami a templomi gazdálkodás körül forog: az áldozatokhoz szükséges állatokat árusító embereket, magukat az állatokat, a pénzváltókat.
E jelenet előterében Jézus egy prófétai tettet visz véghez: mindenkit kiküld, a földre dobja a pénzt, felforgatja a pénzváltók asztalait, és erélyesen kéri, hogy ne tegyék Atyjának házát piactérré (Jn 2,15–16).
Hogy megértsük ezt a szakaszt, induljunk ki egy szóból, amelyet a 15. versben találunk. Itt azt olvassuk, hogy Jézus a földre dobja a pénzt és felforgatja az asztalokat.
Jézus felforgat, feje tetejére állítja a dolgokat.
Felforgatja a pénzváltók asztalait, ám mindenekelőtt felforgat egy istenképet, egyfajta hitet.
A négy evangélista mindegyike az elbeszélés elejére helyez egy olyan gesztust vagy szót, amely erről a visszájára fordításról szól.
Máté evangéliumában ez a Hegyi beszéd, és különösen is a boldogmondások (Mt 5,1–12).
Boldogok a szegények, akik sírnak, a szelídek, akik igazságot várnak, az üldözöttek… Felfordul a világ logikája, mert Isten más szemszögből nézi a valóságot. Az életet nem a siker és a birtoklás alapján kell mérni, hanem az Atyaisten jóindulatából kiindulva, abból az együttérzéséből, amelyet mindazok iránt táplál, akik üdvösségét várják, és rábízzák önmagukat.
Márk evangélista, amint láttuk, ezt a felforgatást a Jézus által kiejtett első szavakba illeszti (Mk 1,15), oda, ahol meghirdeti, hogy Isten országa elközelgett, vagyis mindenki számára itt az ideje a megtérésnek.
Nem azt mondja, hogy előbb meg kell térni, hogy azután az Úr közeledhessen, hanem épp ellenkezőleg: kezdetben van Isten szabad, üdvözítő tette, és onnan ered mindenki számára egy új élet lehetősége. Nem erőfeszítés, nem fáradság, hanem lehetőség, mindenkinek.
Lukács evangéliumában mindez még kifejezettebb és nyilvánvalóbb Máriában. Nem csak a mód által, ahogyan Isten megjelenik az ő életében – nem a Templomban, hanem otthon; nem Jeruzsálemben, hanem Názáretben… –, hanem azért is, mert Mária maga beszél róla, egészen pontosan a Magnificatban: „letaszította a hatalmasokat trónjukról, felmagasztalta a kicsinyeket” (Lk 1,52). Mária a visszájára fordítás asszonya.
Azzal, hogy Jézus templomi történetét előre helyezi, János evangélista a következőket akarja mondani.
El akarja mondani, hogy elérkezett az ideje egy új kapcsolatnak az Atyával, amelyről néhány fejezettel később (Jn 4) Jézus a samariai asszonynak beszél: többé nem csak Jeruzsálemben, nem áldozatok által valósul meg, hanem alázatos készséggel arra, hogy elfogadjuk Isten ajándékát, Szentlelkét, irgalmát.
Megfordult az Istennel való kapcsolat: már nem az ember kénytelen áldozatokat hozni, hogy elnyerje Isten jóindulatát, hanem ellenkezőleg, Isten az, aki felajánlja értünk önmagát, aki vérét ontja, aki életét adja minden ember iránti szeretetből.
Amint múlt vasárnap a három tanítvány felhívást kapott, hogy ne mondják el senkinek, amit a hegyen láttak (Lk 9,9), úgy ma is visszatér ez az elem: a tanítványok nem értik azokat a szavakat, amelyekkel Jézus az általa véghezvitt tettet magyarázza. Ám emlékezni fognak azokra később, a feltámadás után, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a Feltámadott Teste mindenki számára az Atyával és az ő üdvösségével való találkozás helye lesz.
+ Pierbattista
Fordította: Dr. Sz.Gy.
Leave a Comment
Last Updated: 2024-03-01 by Plébános
Nagyböjt 3. vasárnapja (B év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 2,13–25)
Múlt vasárnap felmentünk a Tábor-hegyre, ahol Jézus feltárta szeretett fiúi arcát (Mk 9,2–10). Láttuk, hogy vele együtt feltűnik – tanítványain, Péteren, Jakabon és Jánoson kívül – Mózes és Illés: két próféta, akiknek életük során szintén volt részük epifániában, színeváltozásban. Felmentek egy hegyre, ahol Isten megjelent, azonban soha nem látták őt szemtől szembe, hanem csak hátulról miután az Úr elvonult.
A Tábor-hegyen viszont Isten végérvényesen feltárja arcát, és ezt Jézusban teszi. Az ő történetében, és főként az ő Húsvétjában Isten megismerteti magát.
Ma a fátyol fellebbentésének, a kinyilatkoztatás e folyamatának egy további lépése valósul meg.
János evangéliumának kezdetén vagyunk (Jn 2,13–25), ahol egy olyan epizódot találunk, amelyet a szinoptikusok viszont elbeszélésük végére helyeznek, rögtön azután, hogy Jézus diadalmasan bevonul Jeruzsálembe.
Az epizód a Templom megtisztításának nevezett részlet.
Jézus bemegy a Templomba és mindent lát, ami a templomi gazdálkodás körül forog: az áldozatokhoz szükséges állatokat árusító embereket, magukat az állatokat, a pénzváltókat.
E jelenet előterében Jézus egy prófétai tettet visz véghez: mindenkit kiküld, a földre dobja a pénzt, felforgatja a pénzváltók asztalait, és erélyesen kéri, hogy ne tegyék Atyjának házát piactérré (Jn 2,15–16).
Hogy megértsük ezt a szakaszt, induljunk ki egy szóból, amelyet a 15. versben találunk. Itt azt olvassuk, hogy Jézus a földre dobja a pénzt és felforgatja az asztalokat.
Jézus felforgat, feje tetejére állítja a dolgokat.
Felforgatja a pénzváltók asztalait, ám mindenekelőtt felforgat egy istenképet, egyfajta hitet.
A négy evangélista mindegyike az elbeszélés elejére helyez egy olyan gesztust vagy szót, amely erről a visszájára fordításról szól.
Máté evangéliumában ez a Hegyi beszéd, és különösen is a boldogmondások (Mt 5,1–12).
Boldogok a szegények, akik sírnak, a szelídek, akik igazságot várnak, az üldözöttek… Felfordul a világ logikája, mert Isten más szemszögből nézi a valóságot. Az életet nem a siker és a birtoklás alapján kell mérni, hanem az Atyaisten jóindulatából kiindulva, abból az együttérzéséből, amelyet mindazok iránt táplál, akik üdvösségét várják, és rábízzák önmagukat.
Márk evangélista, amint láttuk, ezt a felforgatást a Jézus által kiejtett első szavakba illeszti (Mk 1,15), oda, ahol meghirdeti, hogy Isten országa elközelgett, vagyis mindenki számára itt az ideje a megtérésnek.
Nem azt mondja, hogy előbb meg kell térni, hogy azután az Úr közeledhessen, hanem épp ellenkezőleg: kezdetben van Isten szabad, üdvözítő tette, és onnan ered mindenki számára egy új élet lehetősége. Nem erőfeszítés, nem fáradság, hanem lehetőség, mindenkinek.
Lukács evangéliumában mindez még kifejezettebb és nyilvánvalóbb Máriában. Nem csak a mód által, ahogyan Isten megjelenik az ő életében – nem a Templomban, hanem otthon; nem Jeruzsálemben, hanem Názáretben… –, hanem azért is, mert Mária maga beszél róla, egészen pontosan a Magnificatban: „letaszította a hatalmasokat trónjukról, felmagasztalta a kicsinyeket” (Lk 1,52). Mária a visszájára fordítás asszonya.
Azzal, hogy Jézus templomi történetét előre helyezi, János evangélista a következőket akarja mondani.
El akarja mondani, hogy elérkezett az ideje egy új kapcsolatnak az Atyával, amelyről néhány fejezettel később (Jn 4) Jézus a samariai asszonynak beszél: többé nem csak Jeruzsálemben, nem áldozatok által valósul meg, hanem alázatos készséggel arra, hogy elfogadjuk Isten ajándékát, Szentlelkét, irgalmát.
Megfordult az Istennel való kapcsolat: már nem az ember kénytelen áldozatokat hozni, hogy elnyerje Isten jóindulatát, hanem ellenkezőleg, Isten az, aki felajánlja értünk önmagát, aki vérét ontja, aki életét adja minden ember iránti szeretetből.
Amint múlt vasárnap a három tanítvány felhívást kapott, hogy ne mondják el senkinek, amit a hegyen láttak (Lk 9,9), úgy ma is visszatér ez az elem: a tanítványok nem értik azokat a szavakat, amelyekkel Jézus az általa véghezvitt tettet magyarázza. Ám emlékezni fognak azokra később, a feltámadás után, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a Feltámadott Teste mindenki számára az Atyával és az ő üdvösségével való találkozás helye lesz.
+ Pierbattista
Fordította: Dr. Sz.Gy.
Category: Egyéb
Legutóbbi bejegyzések
Kapcsolataink
Ferencesek
Szerzetesek
Egri Főegyházmegye
Gyöngyösi Ferences Könyvtár
A plébánia régi honlapja