Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mk 6,1–6)
A múlt vasárnapi evangélium (Mk 5,21–43) segített, hogy hitünk egy fontos valóságára reflektáljunk: ahol az emberi vallásosság a maga törvényeivel és szokásaival távolságot és elkülönülést teremtett, Jézus ezzel ellentétben elfogadást és közelséget.
A két nő történetével találkoztunk, akik eltérő módon ugyan, de a tisztasági törvények miatt nem kerülhettek kapcsolatba az Úr Jézussal.
A hosszú ideje vérfolyásos asszonyt tisztátalannak és ezért érinthetetlennek tekintették: aki megérintette, maga is tisztátalanná vált.
Ugyanez igaz a holttestre Jairus leányával kapcsolatban is: aki kapcsolatba került vele, annak különféle tisztulási rítusoknak kellett alávetnie magát.
Ez az egész bonyolult, elkülönítő világ egyrészt szabályozta az Istennel való kapcsolatot: világos volt, hogy mit lehetett tenni, és mit nem. Másrészt azonban nem oldotta meg a „rendhagyó” helyzetekben élők fájdalmának problémáját. Az egyetlen megoldás valójában az volt, hogy kizárták őket a közösségből.
Jézus nem hagyja magát bebörtönözni az Istennel és az emberekkel való kapcsolat megélésének e módja által: számára mindig a személy áll a középpontban, a személy a maga fájdalmával. Soha senki nem zárható ki a Vele való találkozásból, senki sem tekinthető méltatlannak arra, hogy találkozzon Vele. Sőt, éppen azok, akik fájdalmak között élnek, azoknak van leginkább szükségük az Ő jelenlétére: nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek (Mt 9,12). Ezért hagyja, hogy megérintsék, és ő is megérint (Mk 5,27.41).
Ez a hosszú bevezető segít megértenünk a mai evangéliumot (Mk 6,1–6).
Jézus visszatér szűkebb pátriájába (Mk 6,1) tanítványaival. Találkozik népével, családjával, azokkal, akik mindenki másnál inkább átélték a Hozzá való közelség, Vele való meghittség élményét.
Mégis éppen ott, ahol mindenki ismerte, nem talál elfogadásra, olyannyira, hogy Jézus csak néhány gyógyítást tud véghezvinni közöttük (Mk 6,5): a legnagyobb közelség helye a legnagyobb távolság helyévé válik.
Talán a kulcsszó ennek a jelenségnek a megértéséhez a „hit”.
Múlt vasárnap ez a szó kétszer jelent meg (Mk 5,34.36): a vérfolyásos asszony és Jairus megtapasztalták a szabadítást, mert hittek.
Ami Jézus hazájában hiányzik, az éppen a hit: ez a kifejezés egyetlen egyszer jelenik meg a történet végén, ám negatív értelemben: Jézus csodálkozik hitetlenségükön (Mk 6,6), hitük hiányán.
Akik tehát a legközelebb voltak Jézushoz, a legtávolabb találták magukat tőle.
Jézus számukra a megbotránkozás oka (Mk 6,3), kizárólag előítéleteik, sémáik miatt, amiatt, amit mindig éltek és hittek.
Jézus a megbotránkozás oka, mert számukra lehetetlen összehangolni azt a különleges dolgot, amit hallanak Jézusról, és azt, amit a szemük mindig látott.
Végső soron ők is egy olyan gondolkodásmód gyermekei, ami elválaszt, ami megoszt, ami kirekeszt.
Ám a vérfolyásos asszonnyal és Jairus lányával ellentétben ők jól vannak, nem tudják, hogy betegek: ez az ő tragédiájuk.
Mert az övék a legsúlyosabb betegség, vagyis a hit hiánya, ami igazi elszigetelődéshez, saját életterük szűk közegébe való bezárkózáshoz vezet.
A hit ennek éppen az ellenkezője: megnyitja életünk tereit valami példátlan paradoxon előtt, olyasvalami előtt, ami felülmúl minket, és éppen ezért azt hirdeti, hogy az Úr jelen van közöttünk.
Ezért a hit mindig kockázatos: azt igényli az embertől, hogy hagyja magát újraértelmezni a megtapasztalt találkozás által, és ne ragaszkodjon ahhoz, amit már ismer, amit már él.
Mindig egy átjutás a túlsó partra (Mk 5,1.21): ha valaki mindig ezen az oldalon marad, az Úrral való kapcsolata soha nem növekszik.
+ Pierbattista
Fordította: dr. Sz.Gy.
Leave a Comment
Last Updated: 2024-07-05 by Plébános
Évközi 14. vasárnap (B év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mk 6,1–6)
A múlt vasárnapi evangélium (Mk 5,21–43) segített, hogy hitünk egy fontos valóságára reflektáljunk: ahol az emberi vallásosság a maga törvényeivel és szokásaival távolságot és elkülönülést teremtett, Jézus ezzel ellentétben elfogadást és közelséget.
A két nő történetével találkoztunk, akik eltérő módon ugyan, de a tisztasági törvények miatt nem kerülhettek kapcsolatba az Úr Jézussal.
A hosszú ideje vérfolyásos asszonyt tisztátalannak és ezért érinthetetlennek tekintették: aki megérintette, maga is tisztátalanná vált.
Ugyanez igaz a holttestre Jairus leányával kapcsolatban is: aki kapcsolatba került vele, annak különféle tisztulási rítusoknak kellett alávetnie magát.
Ez az egész bonyolult, elkülönítő világ egyrészt szabályozta az Istennel való kapcsolatot: világos volt, hogy mit lehetett tenni, és mit nem. Másrészt azonban nem oldotta meg a „rendhagyó” helyzetekben élők fájdalmának problémáját. Az egyetlen megoldás valójában az volt, hogy kizárták őket a közösségből.
Jézus nem hagyja magát bebörtönözni az Istennel és az emberekkel való kapcsolat megélésének e módja által: számára mindig a személy áll a középpontban, a személy a maga fájdalmával. Soha senki nem zárható ki a Vele való találkozásból, senki sem tekinthető méltatlannak arra, hogy találkozzon Vele. Sőt, éppen azok, akik fájdalmak között élnek, azoknak van leginkább szükségük az Ő jelenlétére: nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek (Mt 9,12). Ezért hagyja, hogy megérintsék, és ő is megérint (Mk 5,27.41).
Ez a hosszú bevezető segít megértenünk a mai evangéliumot (Mk 6,1–6).
Jézus visszatér szűkebb pátriájába (Mk 6,1) tanítványaival. Találkozik népével, családjával, azokkal, akik mindenki másnál inkább átélték a Hozzá való közelség, Vele való meghittség élményét.
Mégis éppen ott, ahol mindenki ismerte, nem talál elfogadásra, olyannyira, hogy Jézus csak néhány gyógyítást tud véghezvinni közöttük (Mk 6,5): a legnagyobb közelség helye a legnagyobb távolság helyévé válik.
Talán a kulcsszó ennek a jelenségnek a megértéséhez a „hit”.
Múlt vasárnap ez a szó kétszer jelent meg (Mk 5,34.36): a vérfolyásos asszony és Jairus megtapasztalták a szabadítást, mert hittek.
Ami Jézus hazájában hiányzik, az éppen a hit: ez a kifejezés egyetlen egyszer jelenik meg a történet végén, ám negatív értelemben: Jézus csodálkozik hitetlenségükön (Mk 6,6), hitük hiányán.
Akik tehát a legközelebb voltak Jézushoz, a legtávolabb találták magukat tőle.
Jézus számukra a megbotránkozás oka (Mk 6,3), kizárólag előítéleteik, sémáik miatt, amiatt, amit mindig éltek és hittek.
Jézus a megbotránkozás oka, mert számukra lehetetlen összehangolni azt a különleges dolgot, amit hallanak Jézusról, és azt, amit a szemük mindig látott.
Végső soron ők is egy olyan gondolkodásmód gyermekei, ami elválaszt, ami megoszt, ami kirekeszt.
Ám a vérfolyásos asszonnyal és Jairus lányával ellentétben ők jól vannak, nem tudják, hogy betegek: ez az ő tragédiájuk.
Mert az övék a legsúlyosabb betegség, vagyis a hit hiánya, ami igazi elszigetelődéshez, saját életterük szűk közegébe való bezárkózáshoz vezet.
A hit ennek éppen az ellenkezője: megnyitja életünk tereit valami példátlan paradoxon előtt, olyasvalami előtt, ami felülmúl minket, és éppen ezért azt hirdeti, hogy az Úr jelen van közöttünk.
Ezért a hit mindig kockázatos: azt igényli az embertől, hogy hagyja magát újraértelmezni a megtapasztalt találkozás által, és ne ragaszkodjon ahhoz, amit már ismer, amit már él.
Mindig egy átjutás a túlsó partra (Mk 5,1.21): ha valaki mindig ezen az oldalon marad, az Úrral való kapcsolata soha nem növekszik.
+ Pierbattista
Fordította: dr. Sz.Gy.
Category: Egyéb
Legutóbbi bejegyzések
Kapcsolataink
Ferencesek
Szerzetesek
Egri Főegyházmegye
Gyöngyösi Ferences Könyvtár
A plébánia régi honlapja