Jézus a pusztában kezdi meg nyilvános működését. Választása mögött ott van a Biblia nagy része: Izrael népének negyven éves pusztai tartózkodása, aztán a puszta a próféták találkozási helye Izajástól kezdve egészen Ózeásig és Keresztelő Jánosig. Keresztségét követően a Lélek szintén a pusztába „kényszeríti” Jézust. Csak a hívők, a megkereszteltek, akik még és inkább Istent keresik, azok képesek megérezni a Lelket és azt, hogy a pusztába kényszeríti őket. Amikor hívő életünk recseg-ropog, meginog, megfárad, vagy ami még rosszabb „leül”, akkor a Lélek a pusztába kényszerít bennünket. A hívő ember a pusztába megy, mert ott felfedezi, hogy menekült, zarándok, úton járó. A puszta a szívünkben van, mert ott tudjuk megérezni Isten finom és csendes jelenlétét. Márknak különös megjegyzései vannak: „vadállatokkal volt együtt és angyalok szolgáltak neki” (Mk 1,13b). A pusztában, amikor ledobjuk magunkról az álarcokat és bekapcsolódunk a játékba, amikor az ellenség megkísért bennünket, akkor vadállatok törnek ránk. A büszkeség, az irigység, a harag, a káromlás, az erőszak bennünk él, bensőnk egyik sarkában húzza meg magát. Naívság lenne azt gondolni, hogy bennünket nem szednek rá. A keresztény ember döntése, hogy az ajtón kívül hagyja-e ezeket. A tanítvány tudja, hogy nem jobb a nem hívőknél, ő csupán éberebb akar lenni.

Paolo Curtaz

A képen a júdeai puszta holdbéli tája látható, ahol a Názáreti Jézus megkezdte nyilvános működését.