Úgy kezdjük a Nagyböjtöt, hogy a Tábor hegyére tekintünk. Úgy fogunk bele szívünk megtisztításába, hogy erre a Názáret közelében fekvő kis dombra tekintünk. Jézus magával viszi legközelebbi barátait egy szép sétára, és ott, a szélfútta hegytetőn valami történik.

Az apostolok először látják Jézus szépségét, túllépnek egy határon, felfedezik Isten ragyogását, amely lenyűgözi őket. Néhány egyházatya felvetette, hogy Jézus azért akarta magával vinni tanítványait, hogy majd legyen erejük szembenézni egy másik heggyel, a Golgotával. Egy dolog bizonyos: ha nem találkozunk Isten szépségével, soha nem tudjuk magunkat véglegesen átadni neki. Néhányan úgy vannak, mint Ábrahám és az apostolok: előbb látják a dicsőséget és a szépséget, csak aztán szembesülnek a kereszttel. Mások, mint Simeon, a kereszten élik le egész életüket, hogy aztán találkozzanak Isten szépséges tekintetével. A mi nagyböjtünk is ilyen: várakozás. Szépség nélkül nem élhetünk, jól tudjuk ezt. Szükségünk van a természet szépségére, a művészet szépségére, a gesztusok szépségére és a baráti szeretet szépségére. A szépség valamiképpen Istenhez vezet bennünket. A szépséghez való fordulás hirtelen történik. Szét kell néznünk magunk körül és felfedezni Isten szépségét, hogy végül mi is eljussunk arra, hogy már csak Jézus látjuk életünkben, és magunkat Vele együtt. A szépség fogja megmenteni a világot, mondta Dosztojevszkij. Ez pedig minket, törékeny tanítványait arra sürget, hogy a kapcsolat és az igazság, az emberek és az Ige társaságának szépségében éljünk, hogy testvéreinknek és embertársainknak egy olyan Jelenlétnek a reményét közvetítsük, aminek még a maga teljességében fel kell tárulnia.

Paolo Curtaz

A színeváltozás lenyűgöző jelenete a Tábor-hegyi bazilika főhajójában látható.