„Az idetartozás oázis volt. A régi iskolánkba, a Koháry István Gimnázium épületébe akkor már nem járhattunk, a polgári leányiskolába kellett járnunk nekünk, felsősöknek minden délután. Mindig más-más osztályban volt a tanítás, állandó helyünk nem volt. Új, eddig még soha nem látott emberek tanítottak. Olyan dolgokat kellett tudni, ami az eddig tanultakkal ellentétben voltak. Dicsőíteni kellett a hős szovjet katonákat, akikről a saját örök nyomot hagyó emlékeink jutottak eszünkbe. Oroszul kellett tanulni német helyett, a történelmet egészen másképp kellett tudni, mint ahogy addig tanultuk. Éreztem ebben a gátlástalan hazugságot. Undorral jártam iskolába. A KEDIM jelentett nyugodtságot. Itt egymás közt voltunk. Ismertük egymást, megvoltak a barátaink, új barátokat szereztünk.”¹

Mindennap lehetett sakkozni, biliárdozni, pingpongozni, tánctanfolyamra járni, őket érdeklő előadásokra járni, könyvtárat használni. A háború utáni nehéz gazdasági helyzetben még lapot is tudtak indítani Fiatal Magyarok: Ifjúsági, irodalmi és tudományos szemle címmel, mely 12 oldalon jelent meg, színvonalas cikkekkel. Az újság mottója: „Szebbet, többet, magyarabbat!” Bár a jelmondat alatt a következő idézet olvasható: „Európa felett ezentúl a népek szabadságának és a nemzetek közötti békének nagyszerű zászlaja fog lengeni.” Sztálin.² A közösség költségeit adományokból fedezte, elsősorban New Brunswick-i híveitől kapott összegeket, vagy gyöngyösi polgároktól kapott pénzt fordította erre.

2Fiatal Magyarok, 1945. június, I. évfolyam 2. szám