A ma hallott evangélium két különböző részből áll: az első három vers János evangéliumának ünnepélyes Prológusából való (Jn 1,6–8), majd azután az evangélium a Prológust közvetlenül követő, elbeszélő résszel folytatódik (Jn 1,19–28).

Az első részben az evangélista mutatja be Keresztelő János alakját; a második részben Keresztelő János maga mutatkozik be a jeruzsálemi küldöttek kérdéseitől ösztönözve (Jn 1,19), akik tudni akarják, hogy ki ez az ember, aki felébreszti Izrael várakozását, és aki újra utat nyitott a pusztában.

Az evangélista négy lényeges dolgot mond Keresztelő Jánosról. A nevét: „János”; a származását: „Istentől küldött”; küldetését: „a világosság tanúja legyen”; és a küldetés célját: „hogy mindenki higgyen általa”.

A küldetés hangsúlyt kap: a tanú / tanúságtétel kifejezés két versben (Jn 1,7–8) háromszor ismétlődik.

Keresztelő János Jézus első tanúja egy olyan evangéliumban, amelyben alapvető a tanúságtétel fogalma. Ahhoz, hogy számot vessünk azzal, hogy milyen fontos a „tanú” alakja, elegendő azt látnunk, hogy hányszor fordul elő a kifejezés (több mint negyven alakalommal).

Gondolhatunk úgy János evangéliumára, mint egy hosszú útra, amelynek során lassanként, lépésről lépésre egyre jobban megismerhető Jézus identitása, és amelynek során „tanúk” hallhatók (Kána, a samariai asszony, a vakon született, és még sokan mások).

A két fő tanú egyike éppen Keresztelő János, a másik pedig a szeretett tanítvány.

Mindkettő ugyanazt teszi: tanúságot tesznek Jézus Atyához fűződő kapcsolatáról, arról, hogy Istentől jött, hogy visszatérjen Hozzá.

Ezt pedig egyetlen okból teszik. Amint Keresztelő Jánosról, úgy a szeretett tanítványról is meg van írva, hogy tanúságának egyetlen célja van: a tanítványok hite. A 19. fejezetben, Jézus halála után, amikor a katonák átszúrják oldalát, és abból víz és vér jön ki, az evangélista elmondhatja: „Aki látta ezt, tanúságot tesz róla, és igaz az ő tanúsága; ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek.” (Jn 19,35). A tanúság célja a hit, hogy mindenkinek, aki hisz, élete és üdvössége legyen.

A joggyakorlat szerint is tanú az, aki közvetlenül látott. Nem egyszerűen valaki, aki hallott valamiről, hanem olyan valaki, aki jelen volt, aki azért ismer dolgokat, mert átélte azokat.

Valóban, néhány verssel a ma olvasottak után Keresztelő János majd azt mondja, hogy saját szemével látta: „Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. […] Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.” (Jn 1,32–34)

A tanú tehát nemcsak az, aki látott, hanem az is, aki elsőként hitt: Keresztelő János hallgatta az őt küldő Atya Szavát, és felismerte, hogy ez az esemény Jézus személyében megvalósult, és hitt Benne.

A szakasz azután egy sor, Keresztelő János személyazonosságára vonatkozó kérdéssel folytatódik, hogy ki ő, és ő-e a Messiás.

Ő pedig két utalással válaszol

Van valaki, akit fel kell ismerni, de az nem a Keresztelő. Az ő dolga csak az, hogy jelezze, kit kell felismeri: „köztetek van valaki, akit ti nem ismertek” (Jn 1,26). János világossá teszi, hogy csak azáltal tudnak mások a felé fordulni, akit valóban várni kell, hogy ő nem vonja önmagára a figyelmet. Csak visszahúzódva teljesítheti küldetését és tanúsíthatja a Messiás emberek közötti jelenlétét. Később kifejezetten azt mondja: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem” (Jn 3,30).

A másik utalás Izajás idézetéhez kapcsolódik, amely Izajás könyve 40. fejezetének elejéről származik, megnyitja a Vigasztalások könyvét és hirdeti a szolgaság végét és egy új korszak kezdetét.

Íme – mondja Keresztelő János –, én csak a tanúja vagyok annak, hogy ez a korszak elkezdődik, és hogy egyetlen dolgot kell tenni: fel kell ismerni azt, Aki már közöttetek van, és ezért nincs már vesztegetni való idő, a várakozás véget ért.

A mai evangélium, amikor bemutatja Keresztelő Jánost, az Egyház küldetését írja le. Az Egyház az, ahol ma újra felhangzik a pusztában kiáltó hang, az Egyházban van jelen a vigasztaló szó. Az Egyház elsődleges küldetése nem más, mint hogy a ma embere számára megmutassa az üdvösség útját, a Krisztussal való találkozáshoz vezető utat. Minden más másodlagos.

Ma az a nyomatékos kérés hangzik el felénk, hogy térjünk vissza a lényegeshez, ahhoz a „kezdethez”, amiről Márk evangélista szólt múlt vasárnap (Mk 1,1): figyeljünk az Egyházban és a világban cselekvő Úrra, és semmivel ne törődjünk, ami nem Őrá irányul.

Erőteljes felszólítás, mely ismerni látszik hajlamunkat arra, hogy megálljunk a részleteknél és szemünk elől veszítsük a lényeget.

Az Advent tehát az az időszak, amelyben az Egyház meghív bennünket arra, hogy újra felfedezzük az élet és a hit lényegét.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.