Még mindig Keresztelő Jánossal várakozunk! Hegede László festette ikon.

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Most, Advent harmadik vasárnapján ismét Keresztelő János alakjával találkozunk.

A Jordán folyónál mondott prédikációja sokakban felébreszti a megtérés vágyát (Lk 3,10–14), és a szívekben megszületik a kérdés: mit kell tenni azért, hogy jó életünk legyen? Mit tehetek az életemért?

A legkülönfélébb személyek teszik fel ezt a kérdést: mindenkiben – a maga státuszán, helyzetén belül – megszületik az élet új vágya; a válasz is eltérő lesz, mindenkinek a neki megfelelő.

Akár a tömeg (Lk 3,10), akár a vámosok (Lk 3,12), katonák (Lk 3,14) kérdezik őt, úgy tűnik, mind meglepődnek, amikor számot vetnek azzal, hogy számukra is van üdvösség. Senki sincs kizárva, utalva arra, amit Izajás próféta mondott a múlt vasárnap elhangzott evangélium idézetében: „minden ember látni fogja Isten üdvösségét” (Lk 3,6). Pontosan ezt az Igét kapta János, amelyik a pusztában „kiáltotta” a minden embernek szóló bűnbocsánatot.

Keresztelő Jánosnak a feltett kérdésekre adott válaszaiban közösa testvérrel való találkozás: „Semmit ne követeljetek azon felül, ami elő van írva nektek!” (Lk 3,13) […] „Senkit se bántalmazzatok és senkit se zsaroljatok meg…” (Lk 3,14). Vagyis azt kéri, hogy tegyék egyenessé a másikhoz vezető utakat, szüntessék meg az igazságtalanságokat, ne tegyenek rosszat, ne használják fel a másikat saját érdekeik szerint; azt kéri, hogy osszák meg, amijük van, részesítsék belőle azt, akinek kevesebb jutott. Ez tűnik a legkézenfekvőbbnek.

Vagyis Keresztelő János azt mondja, hogy a megtérés nem valamiféle szertartás útján érkezik, nem elegendőek az áldozatok, templomi felajánlások, zarándoklatok. Az a zarándoklat, amelyet meg kell tenni, a másikkal való találkozáshoz vezet. Onnan kell elindulni, ahol vagyunk, és ez az a hely, ahová az Úr eljön, ez az az út, amelyet Ő végigjár, hogy elérje az ember életét.

Amikor ez megtörténik, akkor kezd valóra válni az a prófétai látomás a világról, amelyet Izajás megpillantott, és amely által a világ teljes átalakuláson menne keresztül: mindaz, ami akadályozta a találkozást az emberek között, valamint ember és Isten között (hegyek vagy völgyek, vagy görbe utak), megszűnne, hogy a találkozás megtörténhessen.

Mert ha Isten érkezik, az történik, hogy az emberek ismét testvérnek érzik magukat, ami a kapcsolat új módját kelti életre.

A mai szakasz második felében (Lk 3,15–18) Lukács evangélista Keresztelő János prédikációjának egy másik eredményét hangsúlyozza, a várakozást: „A nép pedig várakozott” (Lk 3,15).

János feladata tehát nem csak az, hogy különféle embercsoportokat hozzásegítsen ahhoz, hogy békében éljenek egymással. Már ez sem volna kevés, azonban valójában ennél jóval többről van szó: Keresztelő János ott ébreszt reményt, ahol minden remény meggyengült vagy talán már ki is hunyt. Olyan környezetben, ahol a sokaság többé már semmit nem vár és beletörődött abba, hogy csak az igazságtalanság és fáradtság súlyától megterhelt jelenből éljen, egy olyan ember, aki engedi, hogy benne Isten Szava megtörténjen, képes újra felébreszteni a másikban a várakozást. Képes emlékezni arra, hogy nem csak erre a világra teremttettünk, hogy az ember az Istennel való találkozásból él.

Ez a várakozás sokak számára megállhat Keresztelő János alakjánál: hiszen mindenki „tanakodott szívében János felől, vajon nem ő-e a Krisztus” (Lk 3,15). Keresztelő János válasza viszont sokak szívében olyan reményt vetett el, amely messzebbre vezet: a Messiás, amikor eljön, mindent felülmúl, meghaladja az emberi szív minden elképzelhető reményét. Hozzá képest János senki, és annak is ismeri magát (Lk 3,16).

Ez olyannyira igaz – vagyis a Messiás olyannyira felülmúl mindent –, hogy nehéz lesz őt felismerni, még magának Keresztelő Jánosnak is. Ő meg fogja élni annak drámáját, hogy nem képes betölteni a szakadékot, a különbséget, ami várakozása és az előtte álló Jézus között feszül („Keresztelő János küldött minket hozzád, hogy kérdezzünk meg: »Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?«” Lk 7,20; vö. Mt 11,3).

Ezért kell mindig virrasztani: nemcsak azért, mert nem tudjuk a napot és az órát, hanem azért is – sőt, talán különösen is azért –, mert az, amit kapni fogunk, messze felülmúlja majd azt, amit várunk. A kérdés pedig az lesz, hogy szeretjük-e ezt az ajándékot, engedve hogy felülmúlja a reményeinket, engedve, hogy messzebbre vigyen minket, oda, ahová soha nem is gondoltuk volna, hogy eljutunk.

Mert egy remény ahhoz, hogy ilyen remény legyen, csak a végtelen reménye, az örökkévalóság reménye lehet.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.