Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai nappal új liturgikus év kezdődik, melynek során Lukács evangéliuma kísér bennünket az Úr megismerésének és a hitben való növekedésnek az útján. Ebben az évben újraéljük Krisztus életének valamennyi misztériumát, hogy élete évről évre egyre nagyobb teret kapjon bennünk, hogy élete mindinkább a mi életünkké váljon. Mint minden évben, utunk Advent idejével veszi kezdetét, azzal az időszakkal, amelyben lépésről lépésre közelebb kerülünk a találkozáshoz a testben megjelenő Úrral. Olyan esemény ez, amelyet Isten évszázadok során készített elő: mi pedig belekapcsolódunk ebbe a hosszú készülődésbe.

A szakasz, amelyet ma meghallgatunk, Lukács evangéliumának 21. fejezetében található: abban a fejezetben, amely közvetlenül megelőzi a Szenvedéstörténetet. A többi szinoptikus evangéliumhoz hasonlóan Lukács evangéliuma is erre a pontra, a Passió elé helyez egy „eszkatologikus” beszédet, vagyis Jézus egy eszmefuttatását a végső időkről, az Úr visszatéréséről. Az evangéliumok azért teszik ezt, hogy kifejezzék: a Húsvét az igazi fény, amellyel a történelem értelmére tekintünk.

A mai szakasz két részre tagolódik, s mindkettőből kapunk egy-egy megfontolásra érdemes kiindulópontot. Az első részben (Lk 21,25–28) meglehetősen világosan látszik az emberiség történetének útja. Milyen út ez? Két eleme van. Mindenekelőtt van egy zavarodottság, félelem, fájdalom jellemezte időszak. Mondhatjuk, hogy ez az idő semmiben sem különbözik az emberek gyakran e fájdalmas valóságtól alakított mindennapjaitól. Az élet próbatételt jelentő, átmeneti, választási lehetőségekkel, meg nem tett lépésekkel teli időszaka, zajló idő.

A fontos azonban az, amit Jézus mond, nevezetesen hogy ez a történelem egy cél felé tart. Mintha ez a történelem egy anyaméh volna, amely önmagában hordja azt, amire irányul és amiért van. A történelem nem a vég, mindennek a megsemmisülése felé halad; nem a káosz vagy a halál felé tart; a történelem az Úrral való találkozás felé halad. Ezért a nagyszerű hír, amivel a mai evangélium megajándékoz bennünket: az Úr érkezik (Lk 21,27). Miközben a történelem egy befejezés felé halad, az Úr érkezik, hogy velünk találkozzon, és belép a történelembe.

Az evangéliumi szakasz második részéből megérthetjük, hogy az Úrnak ezt az érkezését különbözőképpen fogadják és élik majd át: némelyek számára csapda lesz (Lk 21,35), mások számára szabadulás (Lk 21,28). A csapda olyasvalami, ami váratlanul ér: némelyek számára az Úr érkezése olyan lesz, mint valami nem várt esemény, ami épp akkor történik meg vele, amikor éppen nem várja, mert mással van elfoglalva. Olyasmi, amiről még csak nem is képzelte, hogy megtörténhet. Ez azt jelenti, hogy megvan annak a lehetősége, hogy valaki úgy élje le az egész életét, hogy nincs annak tudatában, hogy ennek az életnek értelme van, mert egy nap találkozni fogunk az Úrral; hogy nem úgy éli meg valaki ezt a találkozást, mint valamit, ami már megtörtént, ami minden nap megújul. Anélkül, hogy tudná, hogy egy nap egy ilyen találkozás végérvényesen megtörténik és az nem lesz más, mint amit nap, mint nap átélt: találkozás az Úrral. Ha ez a találkozás nem történik meg, akkor nem meglepő, hogy az életet tobzódás, részegség, bajok terhelik (Lk 21,34): annak a helyzete ez, aki számára élete horizontján nincs más, mint a jelen pillanat, és akinek ezer módot kell találnia arra, hogy egy hiányt betöltsön, hogy a magány elől elmeneküljön. Annak a helyzete, aki életében még soha nem állt meg „az Emberfia előtt” (Lk 21,36), és nem biztos, hogy végül képes lesz ezt megtenni; mert az élet éppen azért adatott, hogy megtanuljuk ennek művészetét: azt, hogy az Úrral legyünk. Mások számára viszont szabadulás lesz az Úr érkezése: a véső szabadulás a magányból. Az a pillanat lesz, amelyben az ember meglátja, hogy az a szabadulás, amelyben hitt, és amelybe reményét vetette, valóban beteljesül és teljessé teszi az egész életet.

Az emberi élet két eltérő kimenetele elsősorban nem morális következmény, nem a Törvény megtartásától, nem egy személyes tökéletességtől függ, hanem a virrasztásra való készségtől (Lk 21,34.36), vagyis a világban való jelenlét azon módjától, amely azt az embert jellemzi, aki tudja, hogy ez a világ nem minden és vár valami mást. Annak a hozzáállása ez, aki nem falja az életet, aki mindig hagy szabad teret önmagában, hogy képes legyen rácsodálkozni, befogadni. Annak a magatartása, aki újdonságot vár és úgy él át mindent, hogy tudja, az újdonság éppen ott kezdődik.

Jézus a virrasztás mellett az imádságot hangsúlyozza (Lk 21,35): csak imádkozva lehet virrasztani. Ha nem imádkozunk, elalszunk, mint az apostolok a Getszemáni kertben. Mert az imádság a valódi lehetőség arra, hogy menekülés nélkül éljünk, anélkül, hogy elvesznénk, amikor az élet bonyolultságával vagy a fájdalommal kerülünk szembe.

Gyakran úgy gondolunk az imádságra, mint egy módszerre, amellyel megváltoztatjuk életünket, mint egy választható és kicsit mágikus világra, ahová akkor menekülünk, amikor az élet túlságosan nehézzé vált. Valójában az imádság ennek éppen az ellenkezője: az imádság által az Úrból merítünk erőt ahhoz, hogy meg tudjunk maradni abban, ami történik, tudva, hogy nem vagyunk egyedül. És tudva, hogy minden megszűnhet ezt a jelenlétet kivéve.