Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Ma az Úr mennybemenetelét ünnepeljük, és Lukács evangéliumának utolsó verseit olvassuk (Lk 24,46–53).

Számos jellegzetes eleme van a szakasznak, melyekből néhányat most kiemelünk.

Mindenekelőtt a szakasz két részre tagolódik: az első rész (46–49. versek) az apostoloknak szóló egyik megjelenés zárlatát beszéli el, azt, amikor a feltámadt Úr eljön a vacsora termébe, miután az emmauszi tanítványok visszatértek és beszámolnak Vele való találkozásukról, melyben útjuk során volt részük (Lk 24,33).

A továbbiakban (47–50. versek) Jézus kivezeti övéit Betánia felé, és ott felmegy az Atyához.

Lukács evangéliumában, amikor Jézus megjelenik, a tanítványok értelme mindig megnyílik az Írások megértésére. Nem magyarázza feltámadását, nem mond semmit arról, ami vele történt, kivéve, ami Isten tervére vonatkozik, mert – mint mondja – ez a terv beteljesedett.

Így tesz az angyal is Húsvét reggelén az asszonyokkal (Lk 24,7).

Jézus az Atyának engedelmeskedve beteljesíti az üdvtörténetet, melyet Isten évszázadokon át ígért Izrael népének.

Miféle terv? Milyen ígéret?

Az ígéret az új szövetség ígérete volt, amit a próféták az egyetlen lehetőségnek láttak arra, hogy az Isten és népe közötti kapcsolat valódivá és megvalósíthatóvá váljon.

Ez többé már nem egy törvény megtartásához kötődött, hanem az élet olyan újdonságához, amit Isten ajándékozott. Ez volt az a szövetség, amelyről Jeremiás beszélt (Jer 31,31–34), amely a szívekbe van írva.

Nos, Jézus azt mondja, hogy szenvedésének köszönhetően ez a szövetség beteljesedett. Az evangéliumi szakaszban, amely Jézus tanítványaival elköltött utolsó vacsoráját beszéli el, egyedül Lukács használja „az új szövetség az én véremben” (Lk 22,20) kifejezést, mert az új szövetség az ő vére, az ő élete, mely kiáradt ránk, értünk és bennünk odaadatott.

Ha mindez igaz, akkor most Jézus visszatérhet az Atyához. Nemcsak azért, mert beteljesítette küldetését az emberek között, hanem azért is, mert miután eltávozik, tanítványai életében itt marad ebben a világban. Most az Ország logikája övéi kezébe, övéi új szívébe adatik, a szövetség az egyház életének követelményévé és értelmévé válik.

Jeremiás fentebb idézett szakasza így folytatódik: „Nem kell többé így tanítani egymást: »Ismerjétek meg az Urat!«, mert mindnyájan ismerni fognak engem, a legkisebbtől a legnagyobbig” (Jer 31,34). A törvény bensővé válása beteljesedett, és mindenki saját testében hordozza az Urat. Jézus most már visszatérhet oda, ahonnan jött.

Egy másik mozzanat, amely a mai szakaszt ehhez a beteljesedésről szóló diskurzushoz köti, a megbocsátásra vonatkozik.

Térjünk vissza ismét Jer 31,34-hez. Miért fognak mindnyájan ismerni? „Mert megbocsátom bűnüket, és vétkükre nem emlékezem többé.”

Az új szövetség Jézus vérében szorosan kötődik ahhoz a megbocsátáshoz, amit Isten gyakorol övéi irányában. Azt mondhatjuk, hogy az új szövetség az embernek adott lehetőség, hogy engedje, hogy végtelen megbocsátásban legyen része.

Mit kell tehát a tanítványoknak Jeruzsálemből indulva hirdetniük?

Alapvetően „a megtérést és a bűnök bocsánatát” (Lk 24,47).

Nem azért, mert tanulták vagy valahonnan hallották, hanem azért, mert annak tanúi (Lk 24,48), vagyis átélték és elsőként megtapasztalták. Elsőként árulásaikban, megfutamodásaikban megbocsátást nyerve szeretettek voltak.

Nem önmaguktól, saját erejükből teszik majd ezt, hanem a magasságból eredő erőbe öltöznek majd (Lk 24,49) a Lélek által, aki emlékeztetni fogja őket mindarra, amit életükért Isten tett.

Szép tehát, hogy mindezek után Jézus felmegy a mennybe, miközben megáldja őket (Lk 24,50), mert az áldás nem más, mint az Úrnak ez az új jelenléte övéi között. Van egy elszakadás (Lk 24,53), ami azonban nem hiány, mert valójában Jézus nem távozhat el abszolút értelemben. Elmegy és marad, bensőleg és mélyen az egyház életéhez kötve, a világ szívében.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.