Évközi 12. vasárnap (B év)
Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
A most vasárnapi részlet (Mk 4,35–41) az evangélium új szakaszát nyitja meg. Miután példázatokban beszélt és tanította a sokaságot, Jézus tovább akar menni, „átmenni a túlsó partra” (35. vers), egy többnyire pogányok lakta területre, Dekapolisz (Tízváros) vidékére.
A szakaszban egyértelmű ószövetségi utalások vannak, kiváltképp Jónás könyvéből, azonban eltérő szemlélettel. Jónás menekül Isten parancsa elől, mely szerint Ninivébe kellene mennie. Jézus viszont hűséges Isten tervéhez.
A tenger – mely az ellenségesség és gonoszság szimbóluma – Jónás könyvében és az evangéliumban egyaránt viharos, és annak veszélyével fenyeget, hogy a hajó elsüllyed. A tanítványok éppúgy, mint Jónás könyvében a tengerészek, megrémülnek és nem tudják, mit tegyenek. Jézus éppúgy, mint Jónás, a vihar közben érthetetlen módon alszik. Azonban Jónás alvása Isten kérése előli meneküléséhez tartozott: nem akarta meghallani azt. Jézus alvása viszont azt jelzi, hogy ő nem fél, bízik az Atya gondviselésében.
Jézust itt természet fölötti uralmában mutatja be az evangélium. Márk már elénk állította Jézust, aki látja a megnyílt egeket, és akin a Lélek nyugszik (Mk 1,10), valamint akinek isteni természetéről tisztátalan lelkek tanúskodnak (Mk 1,24). Jézus tekintéllyel tanít, de közvetlen hatalma van arra is, hogy betegségeket meggyógyítson, kiűzze a gonosz lelkeket, megbocsássa a vétkeket.
Most erről a Jézusról az evangélista feltárja, hogy a természet fölött is hatalma van, hogy a természet azonnal engedelmeskedik neki: csak a Teremtőnek és a Megváltónak van hatalma a teremtmény fölött. Márk evangélista el akarja mondani, hogy Jézus Isten, és hogy minden fölött hatalma van.
Azonban ezt a kinyilatkoztatást nem lehet tökéletesen megérteni. Valóban, a tanítványok továbbra is zavartak: „Ki ez, hogy a szél és tenger is engedelmeskedik neki?” (Mk 4,41). Jézusnak az egész teremtett világ fölötti uralmát csak Húsvét után lehet megérteni, amikor Jézus ránk hagyja Jónás jelét, amellyel feltárja, hogy még a halál is uralma alá van vetve.
A tanítványok félnek, Jézus pedig szemükre veti kishitűségüket. Közelségük Jézushoz nem tette őket erősebbé és szilárdabbá. Kapcsolatuk a Mesterrel még felszínes, hitük még nem állta ki a tűzpróbát.
Félelem és hit kölcsönösen kizárják egymást. Akinek hite van, annak bizalma is, az bízik, nem zárkózik önmagába, közösséget teremt és képes mindig újrakezdeni, új életet teremteni. A félelem viszont bénít, önmagunkba zár, terméketlenséghez és magányhoz vezet.
A tanítványoknak is „át kell menniük a túlsó partra”, új kilátásokkal kell szembenézniük, meg kell változtatniuk mentalitásukat, hogy lényegéig megértsék azt, hogy ki az ő Mesterük.
Ebben a szakaszban mindnyájan önmagunkra ismerhetünk. Mindnyájunknak megvan a maga „tengere” és a maga „vihara”, és nem mindig magától értetődő „átmenni a túlsó partra” azok hitével, akik tudják, hogy a Mester velünk van, és törődik velünk.
Általában ebben a szakaszban, különösen a tanítványok bárkájában még meg szoktuk látni a tenger hullámai között hánykolódó, de a Megváltó jelenléte által megmentett, tehát soha el nem süllyedt Egyház képét.
Gyakran a valóság másnak tűnik. Viharban vagyunk, elveszettnek érezzük magunkat, úgy tűnik, senki nem törődik velünk. Az Egyház hánykolódónak tűnik, és nem találjuk a célt.
Jézus ma is azt kérdezi tőlünk: „Miért féltek? Még mindig nincs hitetek?” (Mk 4,40)
+ Pierbattista
Fordította: dr. Sz.Gy.
Leave a Comment
Posted: 2021-06-20 by Plébános
Évközi 12. vasárnap
Évközi 12. vasárnap (B év)
Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
A most vasárnapi részlet (Mk 4,35–41) az evangélium új szakaszát nyitja meg. Miután példázatokban beszélt és tanította a sokaságot, Jézus tovább akar menni, „átmenni a túlsó partra” (35. vers), egy többnyire pogányok lakta területre, Dekapolisz (Tízváros) vidékére.
A szakaszban egyértelmű ószövetségi utalások vannak, kiváltképp Jónás könyvéből, azonban eltérő szemlélettel. Jónás menekül Isten parancsa elől, mely szerint Ninivébe kellene mennie. Jézus viszont hűséges Isten tervéhez.
A tenger – mely az ellenségesség és gonoszság szimbóluma – Jónás könyvében és az evangéliumban egyaránt viharos, és annak veszélyével fenyeget, hogy a hajó elsüllyed. A tanítványok éppúgy, mint Jónás könyvében a tengerészek, megrémülnek és nem tudják, mit tegyenek. Jézus éppúgy, mint Jónás, a vihar közben érthetetlen módon alszik. Azonban Jónás alvása Isten kérése előli meneküléséhez tartozott: nem akarta meghallani azt. Jézus alvása viszont azt jelzi, hogy ő nem fél, bízik az Atya gondviselésében.
Jézust itt természet fölötti uralmában mutatja be az evangélium. Márk már elénk állította Jézust, aki látja a megnyílt egeket, és akin a Lélek nyugszik (Mk 1,10), valamint akinek isteni természetéről tisztátalan lelkek tanúskodnak (Mk 1,24). Jézus tekintéllyel tanít, de közvetlen hatalma van arra is, hogy betegségeket meggyógyítson, kiűzze a gonosz lelkeket, megbocsássa a vétkeket.
Most erről a Jézusról az evangélista feltárja, hogy a természet fölött is hatalma van, hogy a természet azonnal engedelmeskedik neki: csak a Teremtőnek és a Megváltónak van hatalma a teremtmény fölött. Márk evangélista el akarja mondani, hogy Jézus Isten, és hogy minden fölött hatalma van.
Azonban ezt a kinyilatkoztatást nem lehet tökéletesen megérteni. Valóban, a tanítványok továbbra is zavartak: „Ki ez, hogy a szél és tenger is engedelmeskedik neki?” (Mk 4,41). Jézusnak az egész teremtett világ fölötti uralmát csak Húsvét után lehet megérteni, amikor Jézus ránk hagyja Jónás jelét, amellyel feltárja, hogy még a halál is uralma alá van vetve.
A tanítványok félnek, Jézus pedig szemükre veti kishitűségüket. Közelségük Jézushoz nem tette őket erősebbé és szilárdabbá. Kapcsolatuk a Mesterrel még felszínes, hitük még nem állta ki a tűzpróbát.
Félelem és hit kölcsönösen kizárják egymást. Akinek hite van, annak bizalma is, az bízik, nem zárkózik önmagába, közösséget teremt és képes mindig újrakezdeni, új életet teremteni. A félelem viszont bénít, önmagunkba zár, terméketlenséghez és magányhoz vezet.
A tanítványoknak is „át kell menniük a túlsó partra”, új kilátásokkal kell szembenézniük, meg kell változtatniuk mentalitásukat, hogy lényegéig megértsék azt, hogy ki az ő Mesterük.
Ebben a szakaszban mindnyájan önmagunkra ismerhetünk. Mindnyájunknak megvan a maga „tengere” és a maga „vihara”, és nem mindig magától értetődő „átmenni a túlsó partra” azok hitével, akik tudják, hogy a Mester velünk van, és törődik velünk.
Általában ebben a szakaszban, különösen a tanítványok bárkájában még meg szoktuk látni a tenger hullámai között hánykolódó, de a Megváltó jelenléte által megmentett, tehát soha el nem süllyedt Egyház képét.
Gyakran a valóság másnak tűnik. Viharban vagyunk, elveszettnek érezzük magunkat, úgy tűnik, senki nem törődik velünk. Az Egyház hánykolódónak tűnik, és nem találjuk a célt.
Jézus ma is azt kérdezi tőlünk: „Miért féltek? Még mindig nincs hitetek?” (Mk 4,40)
+ Pierbattista
Fordította: dr. Sz.Gy.
Category: Egyéb
Legutóbbi bejegyzések
Kapcsolataink
Ferencesek
Szerzetesek
Egri Főegyházmegye
Gyöngyösi Ferences Könyvtár
A plébánia régi honlapja