Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakasz (Mt 10,26–33) a Máté-evangélium 10. fejezetének részét képezi, amely Jézusnak a tanítványai küldetésére vonatkozó szavainak gyűjteménye.

Múlt vasárnap láttuk, hogy honnan erednek ezek a szavak: Jézus látja a tömeget és együttérez velük, mert fáradtak és kimerültek, elveszettek, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért elküldi tanítványait, hogy minden szegénynek hirdessék Isten Országának jelenlétét, amely elközelgett és minden embernek Isten együttérzését hozza el.

Jézus nem ad pontos útmutatást, és követőinek sem mondja meg, hogy mit kell mondaniuk vagy tenniük. A tanítványoknak egyszerűen csak békét kell hozniuk, felelősséget kell vállalniuk azért a gonoszságért és fájdalomért, amellyel találkoznak, el kell fogadniuk, hogy életükkel fizetik meg egy ilyen értékes bejelentés árát: a missziós beszéd nagy része annak van szentelve, hogy a tanítványok lássák, üzenetüket majd nem fogadják el, jelenlétük kényelmetlen lesz, elutasítják őket; ne lepődjenek meg, mert semmi több nem történik velük, mint ami magával Jézussal történik.

Egyetlen dolgot kell tenniük a tanítványoknak: ne féljenek.

Különös parancsnak tűnhet, főleg azon szavak után, amelyekkel Jézus üldözéstetést hirdetett övéinek, márpedig ez ennek a beszédnek a lelke.

Mire hivatottak Jézus tanítványai?

Egyszerűen arra, hogy ne féljenek.

Még a legsúlyosabb fenyegetésekkel szemben, még az üldöztetéssel, a halál lehetőségével szemben se féljenek. Nem azért, mert ők hősök vagy mert erősebbek ellenségeiknél, hanem kizárólag egy kapcsolat miatt, ami az Atyához köti őket, aki az életnek végleges bizonyosságot, megingathatatlan reményt ad: azt a reményt, hogy életünkből semmi sem vész el

A misszió tartalma egyszerűen ez az Atya iránti bizalom, egy teljes bizalom. Tehát nem arról van szó, hogy valamit mondaniuk vagy tenniük kell, hanem hogy a gyermekek életét éljék: az igehirdetés tartalma az, hogy életünk arra hivatott, hogy a háztetőkről kiáltson.

Ennek az evangéliumi szakasznak a középpontja – a meghívás, hogy ne féljenek – egyszersmind Jézus egész üzenetének a középpontja. Ma már háromszor hallottuk, miként jelenik meg az a három félelem, amelyekre Jézus figyelmeztet, amelyekkel kapcsolatban arra kér, hogy legyünk óvatosak azért, hogy az Atyával való kapcsolat mélyen átjárja életünket, és megszabadítson bennünket minden félelemtől. Melyek ezek a félelmek?

Az első, hogy megfosztanak bennünket attól, amink van és attól, akik vagyunk (Mt 10,28: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de nincs hatalmuk megölni a lelket; inkább attól féljetek, akinek hatalma van elveszejteni a gyehennában a lelket és a testet is”), vagyis hogy valaki elveheti az életünket: a félelem a törékenységünktől, gyöngeségünktől, határainktól, a félelem, hogy a halállal minden véget ér.

A második félelmet a 29. versben találjuk, amikor Jézus azt mondja, hogy még egy veréb sem esik a földre anélkül, hogy az Atya akarná: mert attól tartunk, hogy életünket a véletlen irányítja, hogy a velünk ellenséges erőknek kiszolgáltatott lesz, félünk az értelmetlen élettől.

A harmadik félelem mély, mert a bensőnkben hordozzuk: az értéktelenségtől való félelem (Mt 10,31: „Ne féljetek tehát: többet értek sok verébnél!”), hogy senkinek sem vagyunk fontosak, hogy nincs, akit érdekelnénk.

Ezért érez irántunk részvétet Jézus: mert ezek a félelmek elfárasztanak és kimerítenek minket, magányossá tesznek bennünket. Az együttérzés viszont olyan érzés, amely kötelékről, kapcsolatról vall: ez az a mód, ahogyan Jézus viszonyul a világhoz, ami által megszabadít bennünket magányunktól. Nem biztosít minket egy problémák nélküli életről, mint tennék a hamis pásztorok, hanem útitársul szegődik hozzánk, teret ad nekünk a maga életében, kapcsolatában az Atyával: ez soha nem szenved csorbát.

Két megállapítással fejezzük be.

Hogyan űzzük el a félelmet? Bátorsággal? Nem, paradox módon egy másik félelemmel (Mt 10,28), egy valódi félelemmel, a keresztény ember számára az egyetlen lehetséges félelemmel, nevezetesen a félelemmel attól, hogy elveszítjük a minket éltető kapcsolatot. Ne féljetek azoktól, akik elveszik az életeteket, mondja Jézus, hanem attól féljetek, hogy elveszítitek az Atyát, hogy elhagyjátok a Vele való kapcsolatot.

Végül a perikopa utolsó versei (Mt 10,32–33) ítéletről szólnak, arról a pillanatról, amikor megjelenünk az Atya színe előtt, és Jézus beszél neki rólunk. Nos, mi alapján ítélnek majd meg minket? Érdekes, hogy most, ennek a missziós beszédnek a végén Jézus azt mondja, hogy nem missziós sikereinkkel jelenünk meg az Atya előtt, nem adunk neki egy listát jócselekedeteinkről vagy azokról az emberekről, akiket megtérítettünk. Az alapján fognak megítélni bennünket, hogy milyen bizalom volt vagy nem volt bennünk: ha az életünk kockáztatásáig bíztunk Istenben, ha minden alkalommal gyermekeknek bizonyultunk, akkor ez megadja a lehetőséget számunkra, hogy ekként ismerjenek el bennünket. Istenbe vetett bizalmunk alapján fognak megítélni minket, ami viszont lehetővé teszi az emberbe vetett bizalmunkat.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.