A mai vasárnapi evangélium az írástudó kérdésével kezdődik: „Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”(Lk 10,25) Jézus tudta, hogy az illető férfi jártas az Írásokban, ezért azt kéri, hogy ő maga fogalmazza meg a választ, mire az írástudó idézi a két fő parancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, minden erődből és egész elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat.” Akkor az írástudó, hogy igazolja önmagát, megkérdezte: „De ki az én felebarátom?” (Lk 10,29) Jézus erre a kérdésre válaszol az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéddel és rámutat, hogy nekünk kell felebaráttá lennünk minden szükségben lévő számára. Valójában a szamaritánus idegenből felebarátjává lesz annak, akit a rablók félholtan az útszélen hagytak, míg a pap és a levita elmentek mellette azt gondolva, hogy beszennyezik magukat, ha a sebesült érintése közben véresek lesznek. A példabeszéd arra indít, hogy gondolkodjunk Krisztus logikájával, a szeretet logikájával: Isten a szeretet, s Őt imádni azt jelenti, hogy őszinte és nagylelkű szeretettel szolgáljuk testvéreinket!

Az evangéliumi beszámoló mércéje az egyetemes szeretetet a rászorulóval szemben, akivel „véletlenül” találkozunk, bárki legyen is az. Az egyetemes parancs mellett van egy sajátosan Egyház számára szóló követelmény: „Az Egyház családjában nem lehet szükséget szenvedő”. A keresztény ember programja Jézus programja, a „látó szív”, amely látja, hol van szükség szeretetre, s ennek megfelelően cselekszik!  (XVI. Benedek pápa)