Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mk 6,30–34)
Múlt vasárnap láttuk (Mk 6,7–13), hogy az Úr tanítványainak küldetése, hogy kapcsolatba kerüljenek a világ fájdalmával. Nem csak várni kell, hogy ez a fájdalom kopogtasson az egyház ajtaján, hanem el kell menni megkeresni, be kell lépni a házába, osztozni kell egy darabon annak az útjában, aki szenved.
A tanítványok tehát Mesterüktől küldve útra kelnek. Nem visznek magukkal nagyszerű eszközöket, nincsenek különleges stratégiáik. Elindulnak eszköztelenül és ezért arra képesen, hogy találkozzanak az emberi történetekben lakozó gyöngeséggel és fájdalommal.
A léleknek erre a betegségére egyetlen terápia van, ez pedig az, ha vendégszerető, befogadó térré válunk, ahol a többi ember félelem nélkül leteheti terhét.
A mai evangéliumi szakasz (Mk 6,30–34) elbeszéli, hogy az Úr Jézus különös figyelmet szentel azoknak, akik erre a küldetésre kaptak meghívást.
Amikor visszatérnek, valóban időt ad nekik a pihenésre, felüdülésre, ami két mozzanatot tartalmaz.
Az első momentum (Mk 6,30) elengedhetetlen: a tanítványok visszatérnek az Úrhoz, összegyűlnek körülötte, és elbeszélik neki mindazt, amit átéltek. Elengedhetetlen mozzanat, mert a tanítványok, vagyis minden idők egyházának identitását érinti.
Az egyház elsősorban tehát nem személyeknek olyan csoportja, akik másokkal és mások javával törődnek. Személyek olyan csoportja, akik az Úr körül formálnak egységet, és onnan merítik a mindenki mással megosztandó életet. Ha nem volna meg ez a szüntelen visszatérés a forráshoz, az azzal a kockázattal járna, hogy önmaguk válnának hivatkozási ponttá, s többé nem az Úr üdvösségét vinnék el másokhoz, hanem önmagukat.
Ez terméketlen misszió lenne.
Ott, újra összegyűlve az Úr körül, a tanítványok elbeszélik, megosztják az átélteket. Ez is alapvető lépése a hitnek, az Ige fényében értelmezni a megélt történelmet, amely lépés lehetővé teszi, hogy az Úr Jézus világítsa meg az eseményeket a húsvéti szemlélet fényében.
E mellett az első mozzanat mellett, amelynek Jézus annyi időt szentel, amennyire csak szükség van, van egy második momentum is, amely viszont úgy tűnik, akadályba ütközik. Jézus ugyanis hívja tanítványait, hogy vonuljanak félre, és pihenjenek meg egy kicsit (Mk 6,31), de valójában ez nem történik meg, mert szándékukat megsejtve sokan eléjük sietnek, és ott várják őket, azon a helyen, ahová igyekeztek, hogy kicsit felüdüljenek.
Mit jelent ez?
Jézus szerint időt szánni a pihenésre jó: Ő maga hívja erre tanítványait.
Másrészt viszont úgy tűnik, a mai evangélium azt is el akarja mondani nekünk, hogy milyen az a pihenés, amelyik valóban felüdíti életünket.
Valójában azt gondolhatnánk, hogy a pihenés abban áll, hogy megszabadulunk a saját és az emberek problémáitól, mintha lehetséges lenne szünetet tartani az életben, és zárójelbe tehetnénk magunkat, kívül hagyva mindent, ami bánt bennünket.
Jézus szerint az igazi pihenés nem ez. Inkább az, hogy újra felfedezzük döntéseink értelmét, újra megtaláljuk létünk mély egységét, mert csak így találhatunk igazán nyugalmat. Azt pedig, hogy mi ez az egységet és békét teremtő elem, azt Jézus a mai evangélium végén mutatja meg, amikor a csónakból kiszállva látja, hogy a tömeg őt keresi, ő pedig együttérez velük (Mk 6,34).
Az az életstílus, amely jelen van a valóságban anélkül, hogy elmenekülne annak bonyolultsága elől, amely nem elkerüli a testvérek fájdalmát, hanem felvállalja és elviseli, ez az, ami az életnek nyugalmat ad.
Az igazi pihenés az együttérzéssel és szeretettel függ össze szorosan, nem pedig a munka és fáradozás hiányával.
Ha az életet úgy éljük, hogy meg akarjuk kímélni magunkat, akkor végül létünk kiüresedik, és a vágyottal ellentétes hatást ér el: szomorúvá és fáradtá tesz.
Ezzel szemben a mások iránti határtalan szeretet nem felemészti az energiát, ellenkezőleg, inkább megsokszorozza azt, és tágassá teszi a létezést.
+ Pierbattista
Fordította: dr.Sz.Gy.
Leave a Comment
Posted: 2024-07-20 by Plébános
Évközi 16. vasárnap (B év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mk 6,30–34)
Múlt vasárnap láttuk (Mk 6,7–13), hogy az Úr tanítványainak küldetése, hogy kapcsolatba kerüljenek a világ fájdalmával. Nem csak várni kell, hogy ez a fájdalom kopogtasson az egyház ajtaján, hanem el kell menni megkeresni, be kell lépni a házába, osztozni kell egy darabon annak az útjában, aki szenved.
A tanítványok tehát Mesterüktől küldve útra kelnek. Nem visznek magukkal nagyszerű eszközöket, nincsenek különleges stratégiáik. Elindulnak eszköztelenül és ezért arra képesen, hogy találkozzanak az emberi történetekben lakozó gyöngeséggel és fájdalommal.
A léleknek erre a betegségére egyetlen terápia van, ez pedig az, ha vendégszerető, befogadó térré válunk, ahol a többi ember félelem nélkül leteheti terhét.
A mai evangéliumi szakasz (Mk 6,30–34) elbeszéli, hogy az Úr Jézus különös figyelmet szentel azoknak, akik erre a küldetésre kaptak meghívást.
Amikor visszatérnek, valóban időt ad nekik a pihenésre, felüdülésre, ami két mozzanatot tartalmaz.
Az első momentum (Mk 6,30) elengedhetetlen: a tanítványok visszatérnek az Úrhoz, összegyűlnek körülötte, és elbeszélik neki mindazt, amit átéltek. Elengedhetetlen mozzanat, mert a tanítványok, vagyis minden idők egyházának identitását érinti.
Az egyház elsősorban tehát nem személyeknek olyan csoportja, akik másokkal és mások javával törődnek. Személyek olyan csoportja, akik az Úr körül formálnak egységet, és onnan merítik a mindenki mással megosztandó életet. Ha nem volna meg ez a szüntelen visszatérés a forráshoz, az azzal a kockázattal járna, hogy önmaguk válnának hivatkozási ponttá, s többé nem az Úr üdvösségét vinnék el másokhoz, hanem önmagukat.
Ez terméketlen misszió lenne.
Ott, újra összegyűlve az Úr körül, a tanítványok elbeszélik, megosztják az átélteket. Ez is alapvető lépése a hitnek, az Ige fényében értelmezni a megélt történelmet, amely lépés lehetővé teszi, hogy az Úr Jézus világítsa meg az eseményeket a húsvéti szemlélet fényében.
E mellett az első mozzanat mellett, amelynek Jézus annyi időt szentel, amennyire csak szükség van, van egy második momentum is, amely viszont úgy tűnik, akadályba ütközik. Jézus ugyanis hívja tanítványait, hogy vonuljanak félre, és pihenjenek meg egy kicsit (Mk 6,31), de valójában ez nem történik meg, mert szándékukat megsejtve sokan eléjük sietnek, és ott várják őket, azon a helyen, ahová igyekeztek, hogy kicsit felüdüljenek.
Mit jelent ez?
Jézus szerint időt szánni a pihenésre jó: Ő maga hívja erre tanítványait.
Másrészt viszont úgy tűnik, a mai evangélium azt is el akarja mondani nekünk, hogy milyen az a pihenés, amelyik valóban felüdíti életünket.
Valójában azt gondolhatnánk, hogy a pihenés abban áll, hogy megszabadulunk a saját és az emberek problémáitól, mintha lehetséges lenne szünetet tartani az életben, és zárójelbe tehetnénk magunkat, kívül hagyva mindent, ami bánt bennünket.
Jézus szerint az igazi pihenés nem ez. Inkább az, hogy újra felfedezzük döntéseink értelmét, újra megtaláljuk létünk mély egységét, mert csak így találhatunk igazán nyugalmat. Azt pedig, hogy mi ez az egységet és békét teremtő elem, azt Jézus a mai evangélium végén mutatja meg, amikor a csónakból kiszállva látja, hogy a tömeg őt keresi, ő pedig együttérez velük (Mk 6,34).
Az az életstílus, amely jelen van a valóságban anélkül, hogy elmenekülne annak bonyolultsága elől, amely nem elkerüli a testvérek fájdalmát, hanem felvállalja és elviseli, ez az, ami az életnek nyugalmat ad.
Az igazi pihenés az együttérzéssel és szeretettel függ össze szorosan, nem pedig a munka és fáradozás hiányával.
Ha az életet úgy éljük, hogy meg akarjuk kímélni magunkat, akkor végül létünk kiüresedik, és a vágyottal ellentétes hatást ér el: szomorúvá és fáradtá tesz.
Ezzel szemben a mások iránti határtalan szeretet nem felemészti az energiát, ellenkezőleg, inkább megsokszorozza azt, és tágassá teszi a létezést.
+ Pierbattista
Fordította: dr.Sz.Gy.
Category: Egyéb
Legutóbbi bejegyzések
Kapcsolataink
Ferencesek
Szerzetesek
Egri Főegyházmegye
Gyöngyösi Ferences Könyvtár
A plébánia régi honlapja