Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 6,1–15)
Márk evangéliumának hallgatása a B év mai vasárnapjától kezdve néhány hétre szünetel, így lehetőségünk van nyugodtan ízlelgetni János evangéliumának hatodik fejezetét, melyet a kenyér fejezetének neveznek.
A hallott szakasz gazdag utalásokban és szimbólumokban, amelyeknél elidőzünk, hogy a szöveg lényegéhez közeledjünk.
Az első utalás megadja a kulcsot az értelmezéshez. Ez a szöveg kerete, amely nyilvánvalóan a kivonulás, vagyis a Pászka ünnepe: Jézus átvonul, és nagy tömeg követi őt (Jn 6,1), pontosan úgy, ahogyan az Izrael népével történt, amely Mózest, az Úr küldöttét követve kijött a rabszolgaság földjéről, hogy az Úr népévé váljon.
A 4. vers megerősíti, hogy pontosan a húsvét annak az eseménynek a horizontja, amelyet az evangélista el akar beszélni: „Közel volt a Pászka, a zsidók ünnepe” (Jn 6,4).
A második utalás a hegyre vonatkozik (Jn 6,3): ez fontos utalás, amely szintén a kivonuláshoz kapcsolódik. A nép a pusztában vándorolva elérkezett a Sínai-hegyhez, és ott Isten szövetséget kötött velük, amely soha nem vesztette érvényét.
A harmadik utalás a fű. Talán lényegtelen részletnek tűnhet: mit változtat a tényen, hogy van-e fű vagy sincs? Az olyan fontos szimbólumok mellett, mint a hegy, a kenyér, mit mondhat az, hogy fű van ott?
Valójában a fű több ószövetségi szakaszra utal, amelyek mindegyike az étel vagy a víz bőségével áll összefüggésben: ahol zöldellő legelők vannak, ott az élet bősége van. Isten pedig oda vezet: ő a jó pásztor, aki füves legelőkre vezeti nyáját (vö. Zsolt 23[22]).
Végül ott van a központi szimbólum, a kenyér szimbóluma: szintén a kivonulás vándorlása során, annak egy adott pontján felvetődik a kenyérre vonatkozó kérdés: ki táplálná ezt a sok embert a pusztában?
Isten pedig mannát adott, hogy a nép megtanulja, Isten táplálja az életet, és soha nem feledkezik meg erről.
A mai szakaszban is hiányzik a kenyér: a sokaság nagy és éhes.
Innen fakad fel Jézus kérdése, aki azt kérdezi a tanítványoktól, hogy honnan vehetnének kenyeret, hogy ekkora tömeget jóllakassanak (Jn 6,5)?
Mint egykor a pusztában, úgy itt is az Úr gondoskodik kenyérről az úton lévő nép számára.
Van azonban egy alapvető különbség. A pusztában a kenyér a manna volt, amely az égből hullott és minden nap ingyen kapott mindenki. Elég volt kimenni és összegyűjteni, anélkül, hogy túl sokat vettek volna belőle, mert meg kellett tanulniuk bízni Istenben, aki atya és táplál minden nap.
Itt a kenyér nem az égből hullik, hanem egy fiú alázatos ajándékával indul, akinek van egy kevés kenyere (Jn 6,7), aki úgy dönt, hogy megosztja azt mindenkivel. Az aránytalanság nyilvánvaló, és egyértelműen kifejezi, hogy az a kevés kenyér soha nem lenne elég mindenkinek. Túlságosan kevés, ám ugyanakkor feltétlenül szükséges.
A kenyér, amelyet Jézus övéinek kínál a megosztás és testvérség kenyere, ami a gyermekek élete.
Sehol sem lehet megvásárolni (Jn 6,7), és semekkora pénzösszeg nem lenne elég a megszerzéséhez. Ám a hit által megszerezheti az, aki az Úrra bízza mindazt a keveset, ami ő maga és amije van, tudván, hogy az Úr kezében az ajándék megsokszorozódik. Tudva, hogy a szeretet minden gesztusa, bármilyen kicsi is, elég ahhoz, hogy sokak életét táplálja.
Ott van még egy ige, amelyre fontos kitérni, ez pedig a letelepedik ige: kétszer ismétlődik – a 10. versben –, és fontos ige, mert megnyitja a szakaszt az igazi, eucharisztikus értelmezésre.
Két okból.
Az első az, hogy ezt az igét elsősorban az asztalhoz telepedésre használják. Nem akármilyen helyet foglalásról van szó, hanem arról, hogy leülünk, hogy részt vegyünk egy lakomán. Ez a sokaság tehát mindazokat az embereket képviseli, akik meghívást kaptak, hogy részt vegyenek Isten országának nagy lakomáján, amelyet Isten minden nép számára kínál a magas hegyen (vö. Iz 25,6–10).
Ám nem csak erről van szó. János evangélista ugyanezt az igét használja az utolsó vacsora elbeszélésében (Jn 13,25), hogy leírja gesztusát, hogy Jézus keblére „dőlt”.
Ennek a fiúnak a szeretetgesztusa egy másik szeretetgesztust vetít előre, Jézusnak a gesztusát, aki kezébe veszi az életét, hálát ad az Atyának, és megtöri mindenkiért.
Tanítványai kezébe teszi életét, hogy megosszák azt minden emberrel, házról házra, amint azt két héttel ezelőtt a missziós beszédben láttuk.
Mert a sokaság mindig nagy és mindig éhes az életre.
+ Pierbattista
Fordította: dr. Sz.Gy.
Leave a Comment
Posted: 2024-07-27 by Plébános
Évközi 17. vasárnap (B év)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 6,1–15)
Márk evangéliumának hallgatása a B év mai vasárnapjától kezdve néhány hétre szünetel, így lehetőségünk van nyugodtan ízlelgetni János evangéliumának hatodik fejezetét, melyet a kenyér fejezetének neveznek.
A hallott szakasz gazdag utalásokban és szimbólumokban, amelyeknél elidőzünk, hogy a szöveg lényegéhez közeledjünk.
Az első utalás megadja a kulcsot az értelmezéshez. Ez a szöveg kerete, amely nyilvánvalóan a kivonulás, vagyis a Pászka ünnepe: Jézus átvonul, és nagy tömeg követi őt (Jn 6,1), pontosan úgy, ahogyan az Izrael népével történt, amely Mózest, az Úr küldöttét követve kijött a rabszolgaság földjéről, hogy az Úr népévé váljon.
A 4. vers megerősíti, hogy pontosan a húsvét annak az eseménynek a horizontja, amelyet az evangélista el akar beszélni: „Közel volt a Pászka, a zsidók ünnepe” (Jn 6,4).
A második utalás a hegyre vonatkozik (Jn 6,3): ez fontos utalás, amely szintén a kivonuláshoz kapcsolódik. A nép a pusztában vándorolva elérkezett a Sínai-hegyhez, és ott Isten szövetséget kötött velük, amely soha nem vesztette érvényét.
A harmadik utalás a fű. Talán lényegtelen részletnek tűnhet: mit változtat a tényen, hogy van-e fű vagy sincs? Az olyan fontos szimbólumok mellett, mint a hegy, a kenyér, mit mondhat az, hogy fű van ott?
Valójában a fű több ószövetségi szakaszra utal, amelyek mindegyike az étel vagy a víz bőségével áll összefüggésben: ahol zöldellő legelők vannak, ott az élet bősége van. Isten pedig oda vezet: ő a jó pásztor, aki füves legelőkre vezeti nyáját (vö. Zsolt 23[22]).
Végül ott van a központi szimbólum, a kenyér szimbóluma: szintén a kivonulás vándorlása során, annak egy adott pontján felvetődik a kenyérre vonatkozó kérdés: ki táplálná ezt a sok embert a pusztában?
Isten pedig mannát adott, hogy a nép megtanulja, Isten táplálja az életet, és soha nem feledkezik meg erről.
A mai szakaszban is hiányzik a kenyér: a sokaság nagy és éhes.
Innen fakad fel Jézus kérdése, aki azt kérdezi a tanítványoktól, hogy honnan vehetnének kenyeret, hogy ekkora tömeget jóllakassanak (Jn 6,5)?
Mint egykor a pusztában, úgy itt is az Úr gondoskodik kenyérről az úton lévő nép számára.
Van azonban egy alapvető különbség. A pusztában a kenyér a manna volt, amely az égből hullott és minden nap ingyen kapott mindenki. Elég volt kimenni és összegyűjteni, anélkül, hogy túl sokat vettek volna belőle, mert meg kellett tanulniuk bízni Istenben, aki atya és táplál minden nap.
Itt a kenyér nem az égből hullik, hanem egy fiú alázatos ajándékával indul, akinek van egy kevés kenyere (Jn 6,7), aki úgy dönt, hogy megosztja azt mindenkivel. Az aránytalanság nyilvánvaló, és egyértelműen kifejezi, hogy az a kevés kenyér soha nem lenne elég mindenkinek. Túlságosan kevés, ám ugyanakkor feltétlenül szükséges.
A kenyér, amelyet Jézus övéinek kínál a megosztás és testvérség kenyere, ami a gyermekek élete.
Sehol sem lehet megvásárolni (Jn 6,7), és semekkora pénzösszeg nem lenne elég a megszerzéséhez. Ám a hit által megszerezheti az, aki az Úrra bízza mindazt a keveset, ami ő maga és amije van, tudván, hogy az Úr kezében az ajándék megsokszorozódik. Tudva, hogy a szeretet minden gesztusa, bármilyen kicsi is, elég ahhoz, hogy sokak életét táplálja.
Ott van még egy ige, amelyre fontos kitérni, ez pedig a letelepedik ige: kétszer ismétlődik – a 10. versben –, és fontos ige, mert megnyitja a szakaszt az igazi, eucharisztikus értelmezésre.
Két okból.
Az első az, hogy ezt az igét elsősorban az asztalhoz telepedésre használják. Nem akármilyen helyet foglalásról van szó, hanem arról, hogy leülünk, hogy részt vegyünk egy lakomán. Ez a sokaság tehát mindazokat az embereket képviseli, akik meghívást kaptak, hogy részt vegyenek Isten országának nagy lakomáján, amelyet Isten minden nép számára kínál a magas hegyen (vö. Iz 25,6–10).
Ám nem csak erről van szó. János evangélista ugyanezt az igét használja az utolsó vacsora elbeszélésében (Jn 13,25), hogy leírja gesztusát, hogy Jézus keblére „dőlt”.
Ennek a fiúnak a szeretetgesztusa egy másik szeretetgesztust vetít előre, Jézusnak a gesztusát, aki kezébe veszi az életét, hálát ad az Atyának, és megtöri mindenkiért.
Tanítványai kezébe teszi életét, hogy megosszák azt minden emberrel, házról házra, amint azt két héttel ezelőtt a missziós beszédben láttuk.
Mert a sokaság mindig nagy és mindig éhes az életre.
+ Pierbattista
Fordította: dr. Sz.Gy.
Category: Egyéb
Legutóbbi bejegyzések
Kapcsolataink
Ferencesek
Szerzetesek
Egri Főegyházmegye
Gyöngyösi Ferences Könyvtár
A plébánia régi honlapja