Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Lk 11,1–13)

A Miatyánk, a ragaszkodó barát, a Lelket ajándékozó Atya jósága: e három szakasz mindegyikében, melyekben Jézus az imádságról beszél, egy ponton találunk valamit, aminek az éhséghez, vagyis valami ennivalóhoz van köze.

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” (Lk 11,3), mondjuk a Miatyánkban.

„Adj nekem kölcsön három kenyeret” (Lk 11,5), mondja a barátjának az, akinek megvendégelendő éjszakai vendége érkezett.

„Ha a fiú halat kér […] vagy ha tojást kér” (Lk 11,11–12), mondja Jézus, hogy arról beszéljen, mennyire jó az Atya, mindig tudja, hogyan adjon jó dolgokat.

Eledelről van szó és valakiről, aki azt adja.

Az imádság tehát nem olyasvalami, amit elsősorban tenni kell, hanem valami, ami által engedjük, hogy tápláltak legyünk. Sőt, felfedezése valakinek, aki táplál. Felfedezése annak, ami igazán táplál, egy olyan kapcsolatnak, amely képes kielégíteni életszükségletünket.

A tanítványok kérik Jézust, hogy tanítsa meg őket imádkozni. Látják őt, amint imádkozik, és megsejtik, hogy egy kapcsolatból táplálkozik; látják, hogy életének van egy rejtett forrása, amely igaz és termékeny életté teszi azt.

A tanítványság tapasztalata szükségszerűen keresztülmegy ezen a Jézusnak feltett kérdésen: taníts minket imádkozni. Alapvető kérés: egy ponton fel kell ismerni önmagunkban a vágyat egy életet tápláló kapcsolat iránt Istennel.

A tanítványok megsejtik, hogy Jézus imája valami új, különbözik Keresztelő Jánosétól és minden más imától, ez csak az övé, csak Ő adhatja meg. Érzik, hogy hiányzik nekik valami, és hogy éppen ez az, ami hiányzik; érzik az éhséget és kérnek. Ez már imádság.

Tehát ahhoz, hogy hagyjuk, hogy tápláltak legyünk, mindenekelőtt éhesnek kell lennünk.

Aki mindent tud, akinek megvan mindene, akinek mindent lehet, az elég önmagának, megelégedett és nem ismeri az éhséget: nincs szüksége arra, hogy bármit bárkitől kérjen. Ő nem imádkozik.

Ahogyan az sem imádkozik, akinek semmije nincs és nincs senkije, akitől valamit kérjen.

És az sem imádkozik, aki nem tudja, hogy van valaki, aki kész adni neki, aki kész betölteni az ő éhségét.

Az imádság, amelyre Jézus megtanítja övéit, az a tapasztalat, amely annak életében születik meg, aki ismeri önmaga igazságát és Isten igazságát.

Önmagunk igazsága az, hogy éhesek, szükséget szenvedők, nélkülözők, korlátokkal rendelkezők vagyunk: rászoruló lények, ami korántsem akadálya az imádságnak, hanem az erőssége.

Azonban ha csak rászorultságunk mélységét ismernénk, de Isten jóságát nem, ha nem tudnánk, hogy éhségünk érdekel valakit, akkor életünk reménytelen volna.

Jézus pedig válaszol a tanítványoknak, feltárja és megosztja velük azt, ami az ő életét táplálja: az Atyát.

Az „Atya-”isten az alap: az imádság és az élet alapja.

Jézus pedig megmutatja, hogyan táplál bennünket az Atya az életnek azon az útján, amelynek az Atya az eredete és célja.

A Miatyánk öt kérést tartalmaz: a középpontban éppen a mindennapi kenyérre vonatkozó kérés áll.

A másik négy elmondja, milyen íze van Isten kenyerének, milyen kenyérrel táplál minket az Atya, mire van szükségünk az élethez.

Szükségünk van arra, hogy Isten neve megszentelt legyen (Lk 11,2). Isten nevében maga Isten van: ám ki merészelne tisztátalan ajakkal hirdetni egy szent Nevet? Az ószövetségi utalást Ez 36,23-ban találjuk, ahol Isten maga gondoskodik arról, hogy az emberek között meggyalázott nevét a szeretet többletével szentelje meg, hogy ez a Név ne maradjon elérhetetlen, csak a tiszták által hirdetett. Ezt pedig úgy teszi, hogy új szívet ad nekünk, olyan szívet, amely képes magában hordozni az Ő nevét. Megszenteli Nevét, hogy mindenki számára a szentség forrása legyen.

Szükségünk van arra, hogy eljöjjön az Ő országa (Lk 11,2): mert a mi országaink / uralmaink, amelyekkel nap mint nap szembesülünk, azok, amelyek halált és erőszakot szülnek. Az Atya országa az, ahol életet adnak egymásnak.

Szükségünk van megbocsátásra, arra, amelyben részesülünk és amelyet megosztunk (Lk 11,4), vagyis szükségünk van arra, hogy Isten megvitassa velünk az élet egyik alapvető kérdését, a gonosz jelenlétét. Új módon kell szembenéznünk vele, oly módon, ami táplálja az életet. És ez a mód a megbocsátás.

Végül szükségünk van arra, hogy Isten oltalmazza az életünket, hogy az életben ne essünk kísértésbe. Érdekes, hogy Jézus megkísértésének elbeszélésében (Lk 4,1–13) is megjelenik a kenyér témája: ha éhesek vagyunk, ha nincs kenyerünk, akkor annak kísértésébe eshetünk, hogy az Atyával való kapcsolaton kívül, magunk keressük a kenyeret. Csak azok tudják Tőle várni, akik tudják, hogy Isten Atya.

Ezért Jézus elbeszéli a ragaszkodó barát példabeszédét, és folytatja azzal a kéréssel, hogy legyünk kitartóak a kérésben.

Mintha arra akart volna hívni, hogy ne elégedjünk meg akármilyen kenyérrel, hanem ragaszkodjunk ahhoz, hogy a jó kenyeret keressük. A kitartás elfogadása annak, hogy egészen addig megmaradunk az éhségben, amíg Isten kenyere nem táplál bennünket. Ez azok hitaktusa, akik az Atya hallgatásával szemben sem adják fel, mert tudják, hogy az Atya biztosan életet ad úgy és akkor ahogyan és amikor Ő a legjobbnak tartja számunkra.

Ott, a várakozásban fejlődik a kapcsolat, valóban táplálóvá válik. Ha nem, akkor mágia.

Jézus tehát neveli vágyunkat, ízlelésünket, hogy képes legyen felismerni az igazi kenyér ízét, hogy tudja kérni, hogy tudjon rá várni. Nem akármilyen kenyér táplál minket, hanem csak az, amelynek íze az Atya neve szentségének, az Ő országának az íze, annak a megbocsátásnak az íze, amely Tőle várja az üdvösséget.

+ Pierbattista

Frodította: Dr. Sz.Gy.