Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése (Jn 6,24‒35)

A János-evangélium hatodik fejezete váratlan és meglepő ajándékkal kezdődik: Jézus a kenyér bőségével jóllakatja a sokaságot, és ez a kenyér mindenkié. Az evangélista ezt hangsúlyozza: mindnyájan jóllaktak és a megmaradt kenyerekkel tizenkét kosarat töltöttek meg (Jn 6,12‒13).

Azt a gondolkodásmódot, ami az ajándékból indul ki, János evangéliumának mindegyik fejezetében megtaláljuk, a negyedik evangélium minden nagy jelenetében megleljük: a kánai menyegzőtől a samariai asszonynak adott élő vízig, a születéstől fogva vaktól Lázárig. Mindegyik alapja az ajándék, az érdem nélkül adott kegyelem mindazoknak, akik Jézussal találkoznak.

Az alap tehát Isten ajándéka, és ez a mi hitünk lelke.

Ez a legnagyobb problémánk is, mivel Istennel való kapcsolatunkat érinti.

Ez emelkedik ki Jézus Fülöppel folytatott párbeszédében a múlt vasárnapi evangéliumban: Jézus provokálja őt, amikor megkérdezi, hogy honnan vegyenek kenyeret ekkora sokaság jóllakatására. Fülöp ezen a logikán, ezen a gondolkodásmódon belül marad, amikor válaszol, ám annak elégtelenségét is kifejezi: ahhoz, hogy ekkora tömeget jóllakassanak, el kell menni kenyeret venni, de még sok pénz sem volna elég, hogy mindenkinek jusson belőle egy darab (Jn 6,5‒7).

Íme, ez az a gondolkodásmód, ahogyan általában értelmezzük Istennel való kapcsolatunkat: ha szeretnénk valamit, akkor meg kell szereznünk, meg kell vennünk vagy ki kell érdemelnünk.

Ha pedig nem sikerül megszereznünk, akkor az valamiképpen a mi hibánk.

Életünk gyakran ebbe a gondolkodásmódba van bebörtönözve.

Ez a gondolkodásmód, túl azon, hogy eltér Isten logikájától, nem az ajándékból indul ki, hanem önmagunkból, a mi szükségünkből.

Ez az első megállapítás, amelyet a mai evangéliumban találunk: a sokaság, miután jóllakott, azonnal keresni kezdi Jézust, ám a keresést csakis szükségük, hiányuk motiválja: „Nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek és jóllaktatok” (Jn 6,26).

Az állatok csak azt keresik, amire szükségük van. A személyek mást is keresnek, keresik azt, ami a legteljesebben éltet, azt, ami több annál, mint ami az anyagi éhséget betölti.

Az ajándék a szükséget megelőzve érkezik, és az ajándék az, ami neveli szükségleteinket: nem elnyomja, hanem kitágítja azokat, megtanít minket, hogy ahhoz, hogy egy olyan kapcsolatra jussunk, amely ismeri az ingyenesség és a barátság jó ízét, nem elégedhetünk meg azzal, ami az étvágyunkat elégíti ki.

Ezzel a tágabb horizonttal találkozva azonban ismét működésbe lép az érdem és a nyereség mechanizmusa: amikor Jézus meghívja őket, hogy keressék azt, ami örök életet ad, beszélgetőtársai azonnal megkérdezik tőle, hogy mit tegyenek (Jn 6,27‒28).

Ezen a ponton Jézus feltárja, hogy van más módja is annak, hogy hogyan éljenek, nem saját erőfeszítéseikből, nem saját érdemeikből kiindulva, hanem egyszerűbben, a hit által: ez Isten műve.

Figyelemre méltó, ahogyan Jézus felteszi a kérdést: meghívottak vagyunk, hogy Isten művét cselekedjük, ez a mű pedig a mi hitünk (Jn 6,29).

A hit Isten műve, mert amikor hiszünk, megnyitjuk életünket Istennek, és ez lehetővé teszi számára, hogy munkálja bennünk azt, amire vágyik, nevezetesen az életünk teljességét, a Vele való teljes kapcsolat szépségét.

Ezt a két gondolkodásmódot szimbolizálja valamiképpen a mai evangéliumban a tó két partja (Jn 6,25) és az átkelés, amelyre a tanítványok meghívást kapnak: a hit nem intellektuális tevékenység, hanem szüntelen átkelés két gondolkodásmód, két választási lehetőség között: a között, amelyik Isten ajándékából indul ki, és amelyik önmagunkból, a mi keresésünkből; amelyik a mi tetteinkből indul ki és amelyik Isten bennünk való cselekvéséből. Az a szemlélet, amelyik megáll a mi kis szükségeinknél és az, amelyik kitárul Isten vágya és Isten szívének nagysága előtt.

Aki hallgat Szavára, az meg tudja tenni ezt az átkelést, és átjuthat arra a partra, ahol Isten vár ránk, hogy véghez vigye bennünk egész művét.

+ Pierbattista

Fordította. dr.Sz.Gy.