Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Minden ajándék kérdéseket vet fel.

Amikor valami olyasmit tartunk a kezünkben, amit megvásároltunk, az nem vált ki meglepetést és nem ébreszt kérdéseket: mi vettük, tudjuk, honnan van, mennyit ér, mire szolgál…

Amikor azonban valaki megajándékoz bennünket, kérdezni kezdünk. Még inkább akkor, amikor az ajándék nem várt, ingyenes, amikor még időnk sem volt arra, hogy vágyakozzunk utána.

Minden ajándék utal valami másra, utal arra, aki azt nekünk ajándékozta: miért tette? Ki ő? Mit akar nekem mondani?

Múlt vasárnap láttuk Jézus ajándékát a sokaságnak, amelyet kenyerével jóllakatott. Még maradt is belőle.

János evangéliuma 6. fejezetének egész további része azokat a kérdéseket gyűjti össze, amelyeket ez az ajándék vetett fel. Ezeken keresztül közelebb kerülhetünk annak megértéséhez, hogy mit jelent ez az ajándék, ki ez a Kenyér.

Általában úgy emlegetik ezt a fejezetet mint Jézus kafarnaumi zsinagógában mondott „beszédét”. Valójában nem beszéd, hanem olyan párbeszéd, amely a tömegben a kenyér okán felvetődött kérdésekből születik. Nem monológ, mert Isten soha nem monologizál.

Az evangélium más részeiben Jézus panaszkodik, amikor a sokaság nem tesz fel kérdéseket, nem reagál és olyan, mint az a nemzedék, amelynek furulyáznak, de nem táncol; amelynek siratót énekelnek, de nem sír (vö. Lk 7,31–35).

Meg kell tehát tanulnunk kérdéseket feltenni, de azt is meg kell tanulnunk, hogy ne tegyünk fel rossz kérdéseket, ahogyan azt a mai evangéliumban látjuk.

Közvetlenül a kenyérszaporítást követően a tanítványok hajóba szállnak és a másik parthoz eveznek. Jézus nem megy azonnal velük, hanem éjjel éri utol őket a viharos tavon, a vízen járva (Jn 6,16–21).

A tömeg csodálkozik a történteken: ha nem szállt be a bárkába, hogyan jutott a túlsó partra?

Ez az első kérdés, amely vall az ámulatról ezzel a csodás és titokzatos mesterrel, ezzel a menekülő, tünékeny mesterrel szemben: Jézus elmenekül azok elől, akik királlyá akarják tenni (Jn 6,15), de elmenekül az elől az igény elől is, hogy mindent tudjanak róla, hogy uralják, ellenőrizzék őt.

Nos, Jézus azt mondja, hogy nem ez a helyes kérdés, mert nem azért keresik őt, hogy megismerjék, hanem, hogy uralkodjanak fölötte. Hogy biztosítsák annak a prófétának a jelenlétét, aki képes megszüntetni éhségüket.

Nem Jézust keresik, hanem a kenyeret; pontosabban nem keresik Jézust, mert csak a kenyeret keresik. Vagyis megelégszenek a kenyérrel anélkül, hogy annál tovább mennének.

Az igazi kérdés tehát nem a sokaság kérdése: „Mester, hogyan jöttél ide?” (Jn 6,25). Az igazi kérdés Jézus válaszának sorai között rejlik: „Nem azért kerestek, mert láttátok a jeleket, hanem mert ettetek” (Jn 6,26). Az igazi kérdés az, hogy mit keresünk, amikor Jézust keressük.

Ez az a kérdés, amely végigkíséri János evangéliumát az elejétől a végéig. Jézus először Keresztelő János tanítványaihoz fordul ezzel a kérdéssel, akik otthagyják korábbi mesterüket, hogy őt kövessék (Jn 1,38), és ismét felteszi Magdalai Máriának, aki sírva keresi őt a holtak között (Jn 20,15).

Az ember azonban nem tudja, hogy mit keres és gyakran azt sem tudja, hogy van valami a kenyéren túl, vagyis önmagán túl.

Jézus azonban éppen oda szeretne elvezetni bennünket.

Ezért Jézus beszélgetőtársaiban új éhséget ébreszt és meghívja őket egy olyan eledel keresésére, amely halhatatlan életet táplál: „Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre” (Jn 6,27).

Melyik ez a kenyér? Az, „amelyet az Emberfia ad majd nektek” (Jn 6,27).

Azt mondhatjuk, hogy az a kenyér, amely az örök életet táplálja, az önmagát ajándékozó Istennek az élete: minket Isten ajándéka táplál, és ez az ajándék magának Jézusnak az élete. Ő az igazi „élet kenyere” (Jn 6,35).

Beszélgetőpartnerei között azonnal akad, aki arra gondol, hogy ezért a kenyérért tenni kell valamit (Jn 6,28), de ez nem így van: néhány verssel később többször visszatér, szinte bombáz bennünket az „ajándék” kifejezés. Csak az tud igazán táplálni, ami ajándék, és az a kenyér, amelyet Jézus megszaporított, arról vall, hogy Isten maga ajándék, és csak akkor élhetünk igazán, ha az ő ajándéka táplál minket.

Vele táplálkozni az egyetlen tett, amelyet tőlünk kér, és ez a tett hitet kíván (Jn 6,29); arról van szó „csupán”, hogy higgyünk Benne, menjünk Hozzá, bízzunk abban, hogy ez az ajándék képes az élet és szeretet utáni éhségünket mélységesen táplálni. Arról van szó csupán, hogy szemléljük az életet új módon, Isten országa optikáján keresztül, amely optikában az élet ingyenes ajándék.

Ez János evangéliuma 6. fejezetének első szakasza, amelyben Jézus másfajta kenyérről, másfajta éhségről kezd beszélni: olyan kenyérről, amely kizárólag ajándék és olyan éhségről, amely csak az élet befogadásával elégíthető ki.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.