Hogy jó irányba induljunk el!

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakaszban (Lk 12,13–21) egy ember azért lép oda Jézushoz, hogy megkérje, legyen közvetítő közte és fivére között úgy, hogy az atyai örökség egyenlően legyen szétosztva.

Jézus válaszában áthelyezi a hangsúlyt és messzebbre megy, a lényeghez: a két testvér kapcsolatának problémája nem akkor oldódik meg, ha majd az örökséget egyenlően osztják el, hanem ha mindegyikük szíve szabaddá válik a birtoklásvágytól és attól, hogy mindig többet akarjanak. Egyébként kapcsolatukat mindig fenyegetni fogja a sóvárgás és a kapzsiság, ami soha nem elégszik meg, aminek soha semmi nem elég.

Nem erkölcsi tanításról van szó, hogy szegények legyenek, szakadjanak el a javaktól és adják azokat másoknak, hogy jussanak egyességre, hogy legyenek jók. Az értelem kereséséről van szó, annak megértéséről, hogy mi az élet, mi az igazi gazdagság, mi nyújt biztonságot: birtokolhatunk mindent, de nem emiatt van életünk: „Őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha valaki bővelkedik is, élete nem attól függ, amit birtokol.” (Lk 12,15)

Ennek kifejtésére Jézus egy példázatot mond, amelyet azt az őt körülvevő sokaságnak címez, nem csak annak, aki hozzá fordult kérésével. Azért, mert nyilvánvalóan olyan problémáról van szó, ami nem csak egyvalakié: ez mindnyájunk problémája.

Van egy gazdag ember, aki túl azon, hogy gazdag, még szerencsés is a bő termés miatt.

Mi több, tehetséges és előrelátó: azt latolgatja, hogy mit tegyen, hogy ezt a gazdagságot megőrizze.

És azt teszi, amit valószínűleg mi is tennénk: helyeket épít, ahová mindent behord, ott gyűjti össze azt, amije van, és azt feltételezi, hogy azután majd örülhet javainak.

Jézus szemében ez az ember balga. Miért?

A válaszos zsoltárban van egy jellemzés a bölcs emberről:

„Taníts meg számba venni napjainkat úgy, hogy bölcsességgel telítsük szívünket.” (Zsolt 90,12).

A balga ember javait és gazdagságát számlálja, míg a bölcs ember az, aki napjait veszi számba, vagyis tudatában van annak, hogy napjai végesek, hogy az élet múlandó. Bölcs az, aki ismeri a határt, a kicsinységet, saját gyöngeségét.

Aki javait számon tartja, de napjait nem, ostoba, mint a példázat gazdag embere, aki miután akkora gazdagságot halmozott fel, úgy véli, hogy eltörölte a határt, eltávolította a halált. „Én lelkem! Van sok javad sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!” (Lk 12,19).

Természetesen, ez nem így van: a halál nem távozik el, a halál győz.

Sőt, aki attól az illúziótól vezetve halmoz fel javakat, hogy a halált távolabbra tolja, valamiképpen épp ahhoz közeledik: a példázat embere már végzett az élettel, csak önmagával beszél, behúzza az evezőket a bárkába, már nem fektet be semmit. Számára megállt az idő, többé már nem úton lévő ember.

De nem csupán nem kell felhalmozni: az olykor magától adódik.

Jézus néhány verssel később ellentmondásossá válik, amikor a 33. versben azt mondja, hogy adjanak el mindent, amijük van és adják oda adományként, hogy ráleljenek az igazi gazdagságra: a bizalom és az ajándékozás tere annak az igazi gazdagságnak a helye, ami örök életet ad.

Az egész evangéliumot két mozgás hatja át: azok mozgása, akik maguk tartják fenn magukat (a gazdag ember, a gazdag ifjú, Júdás…), ami mindig a halál mozgása. És azok mozgása, akik számolgatás nélkül adnak (a szegény özvegy, a bűnös asszony, aki bocsánatot nyert, Zákeus…), ami mindig az élet mozgása.

Az első, aki ebbe a mozgásba belép, maga Jézus: ő a gazdag, aki szegénnyé lesz, aki kiüresíti önmagát (Fil 2), hogy mindent odaadjon, amije van. Az önkiüresítésnek ezt a mozgását egy örökkévaló név dicsősége követi, a halált legyőző „Úr” nevének dicsősége.

És ott újra megvalósul az igazi testvériség: nem az, amely megelégszik azzal az igazságossággal, hogy egyenlően osszák el javaikat, ahogy a Jézushoz forduló ember szerette volna; hanem az, amelyik ingyen ajándékozza az örök élethez vezető utat, mely mindenkinek adatott.

+ Pierbattista

fordította: Dr. Sz.Gy.