Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Múlt vasárnap láttuk a sokaság reakcióját a kenyerek csodájával szemben, ahogyan azt János evangéliuma 6. fejezete elbeszéli.

A tömeg Jézust keresi, ő azonban azt kéri, hogy tegyék világossá ennek a keresésnek a motivációját: mit keresnek? Milyen éhség készteti őket?

És ahogyan korábban a samariai asszony szomjával tett, úgy tesz most velük is: ahogyan létezik olyan élő víz, amely örökre elveszi a szomjúságot (Jn 4,14), úgy létezik olyan igazi kenyér, amely az örök élet utáni éhséget táplálja.

Tehát annak megértéséről lesz szó, hogy mi ez a kenyér, honnan ered, ki ajándékozza azt nekünk, és hogyan táplálhat minket.

Az első kijelentést, amelynél elidőzünk ma, a 49. versben találjuk: „Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak.”

A „halál” szó éppen úgy, ahogyan az „élet” kifejezés, többször visszatér ezekben a versekben. Ezek a szavak segítenek megértenünk, hogy hol van a probléma, miről beszél Jézus. Jézus az ember alapvető problémájáról, vagyis az élet és a halál problémájáról beszél.

Izrael pusztai vándorlása során nagyszerű tapasztalatra tett szert, a manna tapasztalatára: Isten elkötelezte magát, hogy sok-sok éven át táplálja népét olyan kenyérrel, amely minden nap csillapítja az éhséget.

Nem akármilyen kenyér volt, a mennyből jött és jele volt annak, hogy Isten jelen van népe életében.

Persze, megdöbbentő csoda volt, ám mégsem volt elég ahhoz, hogy aki abból eszik, ne haljon meg. Ettek belőle, mégis meghaltak. Olyan kenyér volt, amely halálra szánt életet táplált.

Azért esszük, hogy éljünk; mégis, az a kenyér, amink van, olyan, ami nem kerüli el a halált.

Van olyan kenyér, amely az életre táplál? Az örök élet kenyere? Hogyan lehet ilyen kenyerünk?

A mai evangélium azt mondja nekünk, hogy erre a kérdésre semmiféle választ nem tudunk adni, csak akkor, ha engedjük, hogy az Atya önmagához vonzzon bennünket (Jn 6,44).

Az, hogy ezt a kenyeret megismerjük, nem emberi tett – amint azt már többször elmondtuk –, hanem Isten ajándéka. Az ember egyedül nem képes megérteni ennek a kenyérnek a nagy botrányát, nagy paradoxonát, amit Jézus a ma olvasott szakasz utolsó versében foglal össze: „A kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” (Jn 6,51)

Ami megbotránkoztat, az az, hogy Jézus testében, az ő törékeny emberi életében Isten egész élete kenyérré, egy igazi élet táplálékává lett az emberek számára.

A megbotránkoztató az, hogy a mennyei kenyér egy ember életévé, az ő testévé változik: Isten élete nem másutt van, mint az ember Jézus testében, aki úgy döntött, hogy ezt a testet táplálékként nekünk ajándékozza. Mindezt azért, hogy az ember végre olyan életet élhessen, amely felülmúlja a halált. Aki eszi ezt a kenyeret, annak valóban örök élete van (Jn 6,51).

Ezért igazi kenyér (Jn 6,32) és élő kenyér: csak az, ami élő, csak az táplálhat minket örök élettel. A manna múlandó, földi élettel táplált, Krisztus teste az Atya életével táplál minket, aki nem hal meg.

Ennek megértéséhez nincs szükségünk másra, csak arra, hogy belépjünk a hit tapasztalatába, ami vonzás, nem pedig emberi erőfeszítés kérdése: annak a műnek befogadása, amit titokzatos módon Isten visz véghez az emberekben.

Minden emberben, mert Isten mindenkit magához vonz majd, mindenkit tanítani fog (Jn 6,45), senki nincs kizárva.

A vonzás nem kényszerítés: senki nincs arra kényszerítve, hogy ezt a kenyeret egye. Csak az eszi, aki törődik saját éhségével, aki kész elfogadni a felülről jövő ajándékot, aki nem megelégedett, aki tovább keres.

Amikor ez nem történik meg, a lehetőség a zúgolódás (Jn 6,41.43), éppen ahogy az izraeliták tesznek azzal a kijelentéssel szemben, amellyel Jézus az igazi mennyei kenyérként hirdeti önmagát.

Az élet kenyerével állnak szemben, de nem engednek a vonzásnak, mert feladták a keresést, mert nem fogadják el, hogy meglepődhetnek.

A zúgolódás refrénszerűen kíséri Izraelt a pusztában, amikor nem emlékeznek, hogy Isten gondot visel rájuk, és amikor engedik, hogy a halálfélelem vegyen erőt rajtuk. Ez pedig az ember próbálkozása, hogy meghallgatás nélkül értsen, hogy attól, ami igaz a látszat felé forduljon; ellenállás Isten vonzásával szemben.

Tehát Isten mindenkit vonz; és aki átengedi magát ennek a vonzásnak, eszik és él.

+ Pierbattista

Fordította: Dr.Sz.Gy.