Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Jézus e beszédének (Jn 6) végén, mint a János evangélista által közölt más jeleket követő egyéb párbeszédekben is, azt látjuk, hogy a jelenlevők között mintha két csoport formálódna: vannak, akik befogadják az Igét, akik megértik a jelet, és vannak akik viszont elutasítják és nem hisznek.

A jel mindig mindenkinek szól. Ám vannak, akik hagyják, hogy elérje őket Isten ajándéka és kegyelme, amely Jézus tetteiben nyilvánul meg, és így életük átalakuljon. Vannak viszont, akiknek erőfeszítésbe kerül, hogy megnyissák szívüket: mindenkinek megvan a maga ideje és saját útja. Ami biztos, hogy az Atya nem szűnik meg magához vonzani, amint azt Jézus többször hangsúlyozta ebben a beszédében. És ezt abban bízva teszi, hogy előbb vagy utóbb mindenki szívén nyílik egy rés.

Mi nyithat egy rést az ember megkeményedett szívén?

A mai szakasz kínál néhány átgondolandó szempontot.

Az ember szívén csak egy kemény Szó üthet rést (Jn 6,60), vagyis egy erőteljes és követelő Szó. Jézus nem egy nyomorúságos és korlátozott horizontot, egy felhígult és szomorú élettervet kínál nekünk, hanem egy komoly és fontos utat, amely méltó egy olyan üdvösséghez, amelyet azért kapunk, hogy Isten ajándékának magaslataiban élhessünk.

Az út, amely ezekbe a magasságokba vezet csakis egy komoly, felnőtt, igényes út lehet, amely az egész emberi egzisztenciát igényli. Nem ezoterikus átalakulás ez, hanem út a közösségre, testvériségre, másokkal való osztozásra képes emberség felé. A kemény szó az, amelyik az éntől a mihez vezet.

Csak egy „kemény” szó képes vonzani az emberi szívet, és elindítani az igazság és a szabadság útjain.

Ezzel a keménységgel találkozva viszont kétféle reakció lehetséges: az első azoknak a zavara, akik azt gondolják, hogy ezt az Szót túl nehéz megélni (Jn 6,60). Ez az a magatartás, amely ott születik, ahol hiányzik a hit és a bizalom, ahol azt gondoljuk, hogy a szívnek ez a megtérése csak rajtunk és a mi erőfeszítéseinken múlik. A zavarodottság zúgolódássá válik (Jn 6,61), pontosan úgy, ahogyan a kivonulás során történt, amikor a szabadság és az élet nagy ígéretével találkoztak.

A második reakció Péter szavaiban rejlik.

Mert Jézus, aki észrevette a tanítványok zúgolódását (Jn 6,61), nem adja alább, sőt, úgy tűnik, hogy felemeli, még „keményebbé” teszi szavát (Jn 6,62), amikor az Atyához való visszatéréséről, a húsvétról beszél.

Ezen a pontos Jézus döntésre hív: „Ti is el akartok menni?” (Jn 6,67).

Péter mindenki nevében válaszol, és ez az első jele egy új, megnyílt emberségnek, amely képes a közösségre, a testvériségre. Péter nemcsak önmaga nevében válaszol, hanem másokkal együtt, mert éppen más tanítványokkal együtt és nekik köszönhetően ismerte meg a hit kegyelmét.

Péter válasza a fejezet elejéhez irányít bennünket: az őt hallgató sokaság előtt Jézus azt kérdezte Fülöptől, hogy hol vegyenek kenyeret ekkora sokaságnak (Jn 6,5).

Most, ez után a „keménynek” nevezett beszéd után Péter másokkal együtt átélte, hogy az a hely, ahol ekkora sokaságnak kenyeret vehetnek, létezik, és ez egy személy: „kihez mehetnénk?” (Jn 6,68).

Péter most már tudja, hogy nincs más hely, nincs más személy, aki üdvösséget adhatna, csak Ő, az Úr.

Péter tudja, hogy hol található az embert éltető eledel, mert hitt és megismert (Jn 6,69): két alapvető ige.

Alapvető hinni, vagyis bizalomteli, élő és éltető kapcsolatban lenni az Úrral.

Ám alapvető megismerni is.

A Bibliában Istent ismerni egyenértékű szabadító közbelépésének átélésével és egy olyan jelenlét megtapasztalásával, amely soha nem hagy el.

Péter ismeri Jézust, nem azért, mert tud róla valamit, hanem mert olyasvalakiként fedezi fel Őt önmaga mellett, aki élteti, és aki ezt követelő Szava által teszi, amely akár döntést kívánó válságba is sodorhat, amely soha nem hagyja, hogy úgy érezd, megérkeztél, amely visszavezet az útra; amely táplál, mint egy jó kenyér.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.