Kicsik és nagyok

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Jézus Jeruzsálem felé tartó útja alkalmat ad arra, hogy Jézus ennek az útnak az értelméről és annak céljáról tanítsa őket, ami ott rá vár.

Ezért beszél nekik háromszor arról a szenvedésről, amely a Szent Városban éri majd. A tanítványok reakciója minden alkalommal megmutatja, hogy mennyire távol vannak attól, hogy Mesterük optikájával szemléljenek.

Első alkalommal Péter volt az – amint azt múlt vasárnap láttuk –, aki kiállt, hogy keresse, miként „mentse meg” Jézust a sorsától (Mk 8,32), most az egész csoport kinyilvánítja nem csak annak nehézségét, hogy Jézus szavait megértésék, de azt is, hogy mi lakik igazán a szívükben: mindnyájan tekintélyes posztok betöltésére és hatalomra törekedtek.

Az elbeszélés két részben bontakozik ki.

Az első rész végig úton lét: Jézus elsősorban megteremti annak lehetőségeit, hogy övéivel beszéljen anélkül, hogy mások jelenléte vagy bármilyen beavatkozás megzavarná.

Ez azonban nem elegendő a sikeres kommunikációhoz: az Úr szavai nem találnak helyet szívükben, mely nem képes felfogni a szavak jelentését.

Márk azt mondja, hogy a tanítványok nem értik, de nem csak ez a gond. A probléma az, hogy félnek magyarázatot kérni Jézustól (Mk 9,32) és hallgatnak.

A „félelem” szó többször visszatér Márk evangéliumában és gyakran az önmagukba zárkózás, visszahúzódás magatartása kíséri.

Egy példát találunk Mk 11,28-ban, amikor a Templomban az elöljárók kérdezik Jézust arról a hatalomról, amellyel véghezviszi tetteit. Márk úgy fogalmaz, hogy Jézus reakciójával szemben, aki János keresztségéről kérdezi őket, féltek megmondani az igazat (Mk 11,32), és megmaradtak abban a bénultságban, amelyet saját feltételezéseik váltottak ki. Ahelyett, hogy megnyíltak volna a párbeszédre, a tanítványokhoz hasonlóan bezárkóztak magánbeszélgetéseikbe és védőbeszédeikbe.

Ezt a félelmet találjuk az evangélium végén is (Mk 16,8): az asszonyok félelmét az Úr feltámadásának hírével szemben, ami ez alkalommal is néma, riadt hallgatásba zárja a szívet és az ajkat. („Kimentek és elfutottak a sírtól, mert remegés és rémület fogta el őket, és nem mondtak senkinek semmit, mert féltek.”)

A félelem tehát mindig ott jelenik meg az evangéliumban, ahol van valami újdonság, amely előtt meg kell nyílni, és amelynek engedni kell, hogy átalakítsa és tágítsa a szívet.

A mai evangéliumi szakaszban a tanítványok szívének meg kellene nyílnia Jézus fájdalma előtt, az előtt, hogy ő testében hordozta minden egyes ember szenvedésének misztériumát. Ezért nem lepődünk meg a rettentő félelmen a példátlan kilátással szemben, hogy Úr szenvedéseinek részesei legyenek.

Mégis éppen ez, és nem más, tesz kereszténnyé, ez teszi lehetővé, hogy a szív megnyíljon a végtelenre.

Nagyon szomorú az lehetőség, mely a szakasz egész második részét áthatja: a lehetőség valójában a nagyzási hóbort és hatalomvágy hiábavaló hajszolása, ami teljesen össze nem illő annak az ajándéknak a mélységével, amelyet eléjük vetítettek.

Azt mondhatnánk, hogy ahol hiányzik az igazi nekifeszülés annak, ami hitelessé teszi az életet, ott az ember beleveszik a látszat keresésébe: ez minden idők bűne.

Így van abban valami ironikus, hogy a szív kicsinységéről árulkodik, amikor valakit az az ambíció fűt, hogy nagy legyen.

Hogy ki igazán nagy, azt Jézus maga mondja ki egy jelentőségteljes gesztussal: az ingyenesség evangéliumi logikája szerint nagy az, aki képes befogadni a kicsit.

Valóban, a nagy dolgokat képesek vagyunk mindnyájan befogadni, mert az kicsit magán viseli azt az emberi dicsőséget, melybe reményünket vetettük.

Azonban a kis dolgokat elfogadni annak rejtett tette, aki nem önmagát keresi, hanem a másik javát, aki szeret anélkül, hogy cserébe várna valamit. Ugyanígy gondolkodik, aki nem szomszédokat és ismerősöket hív, hanem szegényeket és nyomorékokat (Lk 14,12–14), aki úgy ad alamizsnát, hogy nem kürtöltet maga előtt (Mt 6,2), aki imádkozik ellenségeiért (Mk 5,44), aki bezárja az ajtót és rejtekben imádkozik (Mt 6,6).

A keresztény közösség vezetésére tehát nem a legjobbak, a legintelligensebbek vagy a leghatalmasabbak kapnak meghívást.

Azok a meghívottak, akik elsajátították az ingyenes befogadásnak ezt a gondolkodásmódját, és képesek hordozni annak az árát, a keresztet.

Csak így válhat életük a testvérek szolgálatává és nem önmaguk keresésévé; ahogyan a jó Pásztor is odaadja életét bárányaiért (Jn 10,11).

Mindig itt kell elkezdeni minden hiteles megújulást.

Nem véletlen, hogy Márk pontosítja, hogy Jézusnak ez a tanítása Kafarnaumban történt: valóban, Galileában újrakezdődik a tanítványok útja (Mk 16,7) a kereszt nagy félelme után, ami annyira messze terelte őket az Úrtól, hogy végül képtelenek voltak befogadni a feltámadás hírét: „Menjetek el, mondjátok meg tanítványainak és Péternek: »Előttetek megy Galileába, ott majd meglátjátok őt, amint megmondta nektek.«”

Amikor minden becsvágy összetörik, onnan kezdődik újra az Úr követése, és akkor kezdi az ember dicsőségét ismét Belé helyezni, abba, Akit keresztre feszítettek és föltámadt.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.