A termékeny életről

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Mielőtt a mai evangéliumi szakaszba belekezdenénk, tegyünk egy előzetes megjegyzést.

Mint tudjuk, Jézus úton van Jeruzsálem felé, ahol a kereszten odaadja életét mindenki üdvösségéért. Nem azért teszi, mert törvény rendeli számára, hiszen semmiféle törvény nem kérheti, hogy meghalj másokért. Csak a szeretet kérheti ezt, és Jézus csak szeretetből adja oda életét.

A mai evangéliumi szakaszban néhány farizeus azt kérdezi Jézustól, hogy szabad-e elbocsátani a feleséget (Mk 10,2). Valójában már maga a kérdés is rossz. Azért, mert elferdítve alkalmazza a törvényt, úgy használja, hogy saját önzését igazolja, nehogy bűntudatot érezzen. Mintha egy törvény megtartása elég volna egy teljes élethez.

Jézus úgy válaszol, hogy visszaadja minden dolognak az értelmét és méltóságát, vagyis azt a rendeltetését, amellyel kezdettől fogva bír (azonban a teremtés kezdetétől férfinak és nőnek teremtette őket – 10,6), és mindennek újra meghatározza a helyét a követés útján.

Főleg a Törvénnyel teszi ezt, melyet Mózes ebben az esetben az ember szívének keménysége miatt adott („Szívetek keménysége miatt írta elő számotokra ezt a követelményt” – Mk 10,5): vagyis szeretetre képtelen személyeknek adott törvény volt, mert túlságosan keményszívűek voltak. Az elbocsátásra vonatkozó törvény célja tehát az volt, hogy korlátozza a férfi hatalmát a nő fölött, hogy az ne legyen teljesen önkényes. Aki el akarja bocsátani a feleségét, annak nyilvánosan kellett ezt megtennie, vállalva ezért a felelősséget, és érvényes okokkal kellett hozzá rendelkeznie. Ám magától értetődően nem lehet ez minden a férfi és nő közötti szeretetkapcsolatban: ez csak a minimum.

Jézus pedig tesz még egy lépést, és visszaadja a házasságnak azt az alapját, mely Isten terve szerint való: ahhoz, hogy megértsük, mi a házastársi szeretet, nem elegendő arra hivatkozni, hogy a törvény mit enged meg vagy mit nem, újra oda kell mennünk ahhoz, ami a szívünkbe, öröktől adott DNS-ünkbe van írva; vissza kell térnünk eredeti meghívásunkhoz.

Oda pedig az van írva, hogy a szeretet a másikkal való egységet jelenti, azt, hogy eggyé válnak („és a kettő egy test lesz” – Mk 10,7–8): és ha igazán, szabadon eggyé lettek, ki választhatja el őket?

Ha valaki valóban maga mögött hagyta a múltat, hogy új dolgot tegyen, hogyan fordulhatna vissza?

Tehát nem a törvényről van szó, hanem az ember alapvető meghívásáról, amely ha hiányos, akkor magában az emberben van a hiány.

Tehát nem azon kell gondolkodni, hogy mikor lehet elbocsátani a feleséget, hanem, hogy hogyan lehet engedni, hogy a szív átalakuljon, hogy többé ne legyen kemény, szeretetre képtelen szív.

Érdekes, hogy amint az elmúlt vasárnapokon olvasott szakaszokban, úgy itt is jelen van a hatalom, az uralom kérdése: a kemény szív az a szív, amely úgy véli, hatalmat gyakorolhat a másik élete fölött anélkül, hogy igazán elkötelezné magát arra, hogy szeresse őt. Ez azonban nem Isten eredeti terve az emberre vonatkozóan.

Van azonban még egy további lépést, amit Jézus nem nyilvánosan, mindenki előtt magyaráz el, hanem otthon tanítványainak, akik újra megkérdezik őt ebben a tárgyban (Mk 10,10). A kérdés alanya immár nem csak a férfi, mintha a nőt figyelembe sem kellene venni: a nő, éppúgy, mint a férfi érintett kell legyen, mert az új teremtés, a szeretet Jézus által javasolt, új és elkötelezettséget kívánó útja nem valósulhat meg mindkettejük – férfi és nő – egészen szabad hozzájárulása nélkül: nem lehetséges eggyé válni e nélkül az új öntudat nélkül.

A szeretet Isten Országának logikája szerint tökéletesen ellentétes az uralom és hatalom bármely formájával, és épp ellenkezőleg, az élet odaadásában, a másik szolgálatában jut kifejezésre: így valósul meg igazán az ember, és így válik igazán közelivé Isten Országa.

A mai evangéliumi szakasz második része (Mk 10,13–16) olvasható ugyanezen logika szerint: ahogy nincs többé semmiféle különbség a férfi és nő méltóságát tekintve, úgy nincs különbség nagyok és kicsik, felnőttek és gyermekek méltósága között sem.

A tanítványok újra önkényes hatalmaskodást engednek meg maguknak, amikor távol akarják tartani a gyermekeket, akiket Jézushoz hoztak. Jézus pedig ismét visszájára fordítja a dolgokat: nem az megy be Isten Országába, aki megengedi magának, hogy másoknak parancsolgasson, aki magasabb rendűnek érezve magát hatalmaskodik, hanem az, akinek nincsenek jogai, akinek nincs tekintélye, sem érdeme, aki az életet merőben ajándékként fogadja.

Jézus haragra gyúl (Mk 10,14) a tanítványokkal szemben, akik továbbra is süket fülekkel fogadják a szemrehányást, amely már a szenvedés második meghirdetése után elhangzott feléjük (Mk 9,30–32), és akik – úgy látszik – továbbra is azt akarják hinni, hogy egy ilyen tekintélyes mester követése számukra egészen evilági nagyságot biztosít.

A tanítványok megtérésének útja még hosszú, és ez a félreértés ismét megjelenik majd ebben a fejezetben Jakab és János kérésével (Mk 10,35sköv.), hogy Jézus jobbján és balján ülhessenek.

E tanítványokkal szemben Jézus rendkívül jelentős gesztust gyakorol, amikor kezével, mellyel magához öleli a gyermekeket, megáldja őket (Mk 10,16): nagyzási hóbortjuk helyett Jézus egy gyöngéd mozdulatot kezdeményez. Nekünk, a mai tanítványoknak meg kell értenünk, hogy e két létmód közül melyik hitelesebb és termékenyebb.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.