Szegények és gazdagok

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Mielőtt belekezdenénk a ma elbeszélt evangéliumi epizódba, tegyünk egy lépést hátrafelé és térjünk vissza ahhoz a megállapításhoz, amellyel múlt vasárnapi elmélkedésünket zártuk.

Azt mondtuk, hogy a tanítványoknak – akik mindegyikét a maga nagyzási hóbortja tartja fogva – Jézus egy ölelést, a gyöngédség egy gesztusát kínálja fel életstílusként.

Ez a gyöngéd gesztus lehet a kulcs Jézus és a gazdag ember Márk evangéliumának 10. fejezetében elbeszélt találkozása megértéséhez.

A síkoknak ugyanazt az eltolódását találjuk itt: arról a síkról, amelyen a névtelen, vagyonos személy van, a vallási előírások, a cselekvés, a birtoklás, az érdem és a számítás síkjáról arra a síkra, amelyről Jézus őt szemléli, ahol Jézus találkozni akar vele, a szeretet síkjára. Valóban, Jézus ránéz és megszereti őt (Mk 10,21).

Ez a személy pedig semmi másnak nem volt híján (Mk 10,21), csak ennek: a szeretetnek. Azonban éppen ez a hiány tette őt elégedetlenné és nyugtalanná, életet keresővé.

Mert amíg az élet a kötelesség, a vallási előírások betartásával és ügyességünkkel arányos jólét síkján marad, addig csak bizonytalan lehet, mint annak az élete, aki soha nem találta meg a lényeget: alapvetően önmagába zárkózva maradt.

Az örök élet ezzel szemben a másikkal való találkozásból fakad, abból az ingyenes szeretetből, amellyel szemlélnek bennünket: ez az ember nem tett semmit azért, hogy Jézusnak ezt a tekintetét kiérdemelje, mégis Márk evangéliumában sehol másutt, egyetlen más találkozás-elbeszélésben sem jelenik olyan erőteljesen ez a kifejezés, mint ebben. Jézus rátekint és megszereti őt.

A követés ott kezdődik, ahol ez a rátekintés központi szerepet nyer az életben, ahol életté válik. Minden egyéb – javak, vallási előírások megtartása, törvények, kapcsolatok, problémák… – viszonylagossá válik, és új jelentést nyer Jézus szeretetének ettől a tekintetétől, amelyhez mindig vissza lehet térni és töltekezni belőle. Ez a tekintet éltet bennünket.

Tehát az élet irányt vált: azokkal, akik az Úrral találkoznak, mindig történik valami, ami bennük közös, tudniillik, hogy életük új fordulatot, új utat vesz. A mágusoktól kezdve Zakeusig mindnyájuk élete megváltozik. Egy nyilvánvaló, ma olvasott szakaszunkhoz közelálló példa Bartimeus története, akivel Jézus Jerikó kapujánál találkozik (Mk 10,46–52): koldulva ült az útszélen, hallotta, hogy Jézus arra jár, a segítségét kérte és meggyógyult; „azonnal újra látott és követte őt az egész úton” (Mk 10,52). Látott és utat váltott, vagyis Jézus útja lett az ő útja, az, amelyik Jeruzsálembe vezet.

A mai elbeszélés gazdag embere viszont nem lát és nem változtatja meg útját, visszatér arra, amelyről jött, mintha a semmi nyelte volna el; útja nem vált követéssé annak a lelkesedésnek és jó szándéknak ellenére sem, amivel az Úrhoz közeledett.

Miért nem lát?

Említettük, hogy a mai epizód az egyetlen Márk evangéliumában, amelyben azt olvassuk, hogy Jézus rátekintett és megszerette. Mégis, paradox módon egyike ez a kevés meghiúsult találkozásnak.

Vagyis azt mondhatjuk, fennáll annak a veszélye, hogy nem látjuk meg ezt a tekintetet, és nem engedjük, hogy mélyen megérintsen bennünket. Ennek pedig ezer oka van.

A mai történet gazdag embere nem fogadja szívesen, mert nincs helye őbenne, mert hiányzik belőle az a képesség, hogy teret adjon, hogy ürességben maradjon: szíve ragaszkodik javaihoz, és azoktól reméli az életet. Mást szeret, már mással van elfoglalva.

Ez az ő betegsége. Olyan betegség – mondja később Jézus –, amelyből nagyon nehéz meggyógyulni („Jézus körültekintett és azt mondta tanítványainak: »Milyen nehezen jutnak Isten országába azok, akiknek vagyonuk van!«” Mk 10,23). Ez az a betegség, amely miatt a vallási tapasztalaton nem önmegtagadást értenek, hanem az „én” gazdagítását, növelését.

A szívet megzavaró gazdagság nem feltétlenül anyagi javakat jelent: lehet az egy eszme, vagy egy emlék, vagy egy személy, vagy egy előítélet, egy hely, egy választás, egy érzés.

Akkor hát nincs remény?

A szöveg valójában megsejtet egy reményt, és ez a szomorúság: ez az ember szomorúan távozik (Mk 10,22), mint aki megértette, hogy egy fontos alkalommal kudarcot vallott.

Érdekes, hogy az „elszomorodás” kifejezésére Márk evangélista által használt ige az egész evangéliumban csak kétszer fordul elő: itt és azután a 14. fejezetben (14,19), ahol a tanítványok szomorodnak el, amikor megtudják Jézustól, hogy egyikük elárulja őt.

Ez pedig azt jelenti, hogy ez a szomorúság is része lehet a tanítvány tapasztalatának, amikor egy olyan út kezdetét jelzi, amelyben mindannyian osztozunk, és amely „méri” teljes tehetetlenségünket a Mester követésének nehéz feladatával szemben. Csak a Húsvét tudja ezt a szomorúságot örömre fordítani, amikor újra felragyog az ingyenes szeretet világossága és megnyitja azok szemét, akikhez elér.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.