Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Miután befejeződött az elmúlt vasárnapokon hallott három példabeszéd, melyekben Jézus arra készteti hallgatóit, hogy reflektáljanak szívüknek az elközelgett Isten Országával szemben tanúsított bezártságára, a farizeusok nem adják fel és keresik a módját, hogy Jézust nehéz helyzetbe hozzák, hogy valami ürügyet találjanak arra, hogy bevádolják.

A mai szakasszal kezdetét veszi a Jézus és ellenfelei közötti vitáknak egy sorozata, mely Máté evangéliumának egész huszonkettedik fejezetén végigvonul. A mai epizód után találunk vitát a szadduceusokkal (Mt 22,23–33), az írástudóval (Mt 22,34–40) és végül ismét a farizeusokkal (Mt 22,41–46). A megpendített érvek nagyon eltérőek, de valamiképpen mindegyik a Szentírás értelmezésére vonatkozik.

A mai evangéliumi szakaszban (Mt 22,15–21) azt látjuk, hogy a farizeusok elküldik tanítványaikat a Heródes-pártiakkal Jézushoz, hogy megkérdezzék az adófizetésről. Ők pedig egy fölösleges és kissé nevetséges, hízelgő bevezetés után egyértelműen felteszik a kérdést: szabad vagy sem adót fizetni a császárnak (Mt 22,17)?

A látszólag egyszerű téma különösen kényes és különféle kérdéseket vet fel.

Az első, mint említettük, a Törvény értelmezése: a beszélgetőpartnereket az a kérdés foglalkoztatja, hogy szabad-e vagy sem adót fizetni, vagyis a Törvény megengedi-e vagy sem. Ugyanezzel a kifejezéssel találkozunk Mt 14,4-ben, amikor Keresztelő János azt mondja Heródesnek, hogy nem szabad fivére feleségét magánál tartania.

A másik oka annak, hogy a kérdés meglehetősen kényes, a mindenkor, így Jézus korában is érzékeny pénzkérdésből adódik.

Harmadik ok pedig abból ered, hogy a politika területére lépünk, méghozzá egy olyan nép esetében, amely idegen alávetettségben él.

Tehát vallás, pénz, politika: három, önmagában is kényes elem, melyek együttesen még inkább azok.

Hogyan válaszol Jézus?

Úgy tűnik, Jézus azt mondja, hogy háromféleképpen lehetünk a világban.

Az első, hogy a császárnak abszolút hatalmat tulajdonítunk, őt egy istenségnek tartva fizetjük az adókat. Valójában az, hogy a rómaiak a császár képmásával ellátott pénzérméket terjesztettek a birodalom területén, nemcsak az uralom gyakorlásának, hanem a császárkultusz előmozdításának a módja is volt.

A második, hogy semmiféle hatalmat nem tulajdonítunk a császárnak, nem ismerjük el őt, tehát nem fizetünk adót, áthágjuk a törvényt, forradalmat szítunk.

Van egy harmadik mód is, amely a császárnak az ügyek fölötti hatalmat, Istennek az élet fölötti hatalmat tulajdonít, tudva, hogy ők (császár és Isten) nagyon eltérő módon gyakorolják hatalmukat.

Úgy tűnik, mintha Jézus azt mondaná, hogy az igazi forradalom nem azoké, akik nem fizetnek meg igazságtalan adókat, hanem azoké, akik nem szövetkeznek a hatalommal, azoké, akik nem saját érdekükben használják fel a hatalmat.

A szadduceusok, a farizeusok és általában a nép elöljárói azonban pontosan ezt teszik, amikor annak érdekében, hogy halálra adják Jézust, a császárt szolgálják, és Jézust annak a hatalomnak a kezére adják, amely számukra most akkora problémát jelent.

Az igazi forradalom annak a belső szabadsága, aki tudja, hogy élete Istentől ered, és újra az Ő kezébe helyezi. Ezért nem fél semmiféle időleges hatalomtól, az idegen elnyomók erőszakos hatalmától sem, mert aki szabad, tudja, hogy az élet fölött senkinek nincs igazán hatalma, csak annak, akinek arra hatalmat adunk.

Az időleges hatalom, még ha jóindulatú is, nem lehet az ember végső távlata, a mindene: nem ad életet és végső soron nem is veheti el, hacsak nem mi adunk erre hatalmat neki, feladva szabadságunkat.

+ Pierbattista

Fordította: DR. Sz. Gy.