Az igazi dicsőség reményében

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Jézus harmadik alkalommal beszél tanítványainak a szenvedéséről, ők pedig harmadik alkalommal tanúsítanak nemcsak értetlenséget, hanem azt is, hogy szívükben mennyire távol vannak attól, amit Jézus él.

A mai jelenet (Mk 10,35–45) közvetlenül a szenvedés harmadik meghirdetése után következik, és az előző kettőnél is megdöbbentőbb: úgy tűnik, hogy miközben Jézus Jeruzsálemhez közeledik, a tanítványok ellenben egyre jobban távolodnak onnan.

Néhány lépésnél időzünk el.

Az első Zebedeus fiainak kérése: „Azt akarjuk, hogy tedd meg nekünk, amit kérünk.” (Mk 10,35). Már első hallásra is eléggé visszatetsző kérés. Miért?

Szerintem legalább három okból.

Az első az „azt karjuk”. Olyan kifejezés ez, amely olyan életről, gondolkodásról, érzésről árulkodik, amelyek párhuzamosak Jézuséival, anélkül, hogy találkoznának azokkal. Míg a Fiú az, aki megteszi az Atya akaratát, és a tanítványok azok, akik ugyanezt a bizalomteli engedelmességet gyakorolják, addig Jakab és János saját világukba vannak bezárkózva és belevesznek nagyságról szőtt álmaikba. Saját akaratuk van, amely nem azonos az Úr akaratával.

Másrészt amiatt a mód miatt, ahogyan Jézus elé állnak, azon viszonyulás miatt, amely ezt a kérést ébreszti, azon várakozások miatt, amelyeket irányában táplálnak: úgy gondolnak Jézusra, mint olyasvalakire aki mindent megtehet értem. Mintha olyasvalaki volna, aki mivel mindent megtehet, bizonyára teljesíteni fogja minden vágyamat, minden álmomat. Valójában ez nincs így. Jézus sohasem teszi ezt, mert azáltal szeret minket, hogy az Atyához visz és késszé tesz megnyílni előtte. Jézus a mi üdvösségünk érdekében semmi olyat nem tesz, ami nem ezt szolgálja, ami ennek akadálya.

Harmadrészt azért, mert kirekesztő kérés: Jakab és János önmagukra gondolnak úgy, hogy másokat közben kirekesztenek. Úgy gondolkodnak, mintha mások nem is léteznének.

De miért is kérik ezt?

A válasz Jézus szavaiban rejlik, amikor azt mondja, hogy valójában nem is tudják, hogy mit kérnek.

Íme, a tanítványok problémája éppen ez a nem tudás. A „tud” ige fontos a szenvedéstörténetben: János evangéliumának 13. fejezetében az egész szenvedéstörténet ettől az igétől függ: „Jézus, mivel tudta, hogy elérkezett az órája, amikor átmegy ebből a világból az Atyához…” (Jn 13,1); és kicsit később: „…tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott…” (Jn 13,3). Jézus tudja, hogy kicsoda, hogy honnan jön és hová megy; és tudva a végsőkig szeret, leteszi a ruháit, maga elé köt egy kendőt, és megmossa a lábukat.

A tanítványok viszont nem tudják, hogy a kereszt a dicsőség.

Tehát fontos tudni: tudatában lenni meghívottságunknak, a kapott ajándéknak. Tudni azt, hogy ez elég az élethez, semmi másra nincs szükség. Ezt az ajándékot pedig attól a pillanattól kezdve birtokoljuk, amikor megosztjuk, vagyis attól a pillanattól kezdve, amikor levetkőzünk és szolgálni kezdünk, attól a pillanattól kezdve, hogy odaajándékozzuk életünket, ahogyan Jézus: ez az igazi nagyság, és ezt tudnunk kell. Egyébként elveszünk saját, nagyságról szőtt steril és felőrlő álmainkban.

A tanítványok valójában csak Húsvét után tudják, hogy mennyire szeretettek voltak. És még inkább tudatára ébrednek annak, hogy nincsenek jelen: a megfeszített Úr jobbján és balján (érdekes, hogy ez a „jobbján és balján” kifejezés Márk evangéliumában csak ezen a két helyen szerepel: itt és a keresztnél), az ő dicsőségében két rabló van. A tanítványok csak ekkor ébrednek tudatára, hogy az ajándék valóban ingyenes.

A harmadik lépés Jézus válaszához kapcsolódik: miközben a tanítványok egy olyan kérést fogalmaznak meg, amely egy elképzelt felséghez, nagysághoz kötődik, Jézus viszont a leszállás, az alázat, az alámerülés képeit használja. Azért, hogy elmondja, az igazi dicsőség nem fenn, hanem a lehető legmélyebben van, amikor a szolgálat alázatos gesztusában a testvér lábai elé térdelünk.

A dicsőség – azzal ellentétben, amit emberileg várnánk – éppen úgy érhető el, ha megalázkodunk és elveszítjük önmagunkat.

És míg a két testvér életmódja kirekesztő és visszatetsző, addig Jézusé közösséget teremt, és találkozáshoz vezet: a kereszt ára, hogy másokért és nem önmagunkért éljünk.

Ezt a szakaszt odaállíthatjuk Jézus pusztai megkísértésének elbeszélése mellé: Jézus itt is próbára tétetett, és választania kellett a világ mulandó dicsősége és az Atya által adott dicsőség között. Ott Jézus megtanulta, hogy az Atyától kérje az igazi dicsőséget, amint gyakran ismétli János evangéliumának 17. fejezete, ahol a Jézus által kért dicsőség nem a hatalom és felsőbbség szimbolikájához, hanem kizárólag a szeretetéhez tartozik.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz. Gy.