Bartimeus és Jézus

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A Teremtés könyvének Ádám és Éva bűnét elbeszélő epizódjában (Ter 3) a látásunkra vonatkozó, fontos hely az 5. vers: a kígyó megígéri Évának, hogy „szemeik megnyílnak”. Éva rögtön ezután látja, hogy a gyümölcs jó, vesz belőle és megeszi (Ter 3,6). A szemeik valóban megnyílnak, ám azért, hogy meglássák mezítelenségüket és szégyent érezzenek (Ter 3,7). Szemeik megnyíltak, de látásuk torz, mindent önmagukból kiindulva látnak, nem pedig az Úrral való kapcsolat felől. Tehát részlegesen látnak, nem látják többé a valóságot a maga teljességében. Az Úrral való kapcsolat megsérült, és amikor Ő érkezik, az ember elrejtőzik: nem képes többé Őt látni, felismerni, a jelenlétében maradni.

Érdekes, hogy a feltámadást követően a feltámadt Jézus találkozásaiban éppen ellenkezőleg történik. Pontosan a szemek mutatnak érdeklődést elsőként: sok epizódban találunk olyan kifejezést, hogy „megnyíltak szemeik és felismerték őt” (vö. Lk 24,31). Ott a tekintet gyógyul: a tanítványok megtanulják újra látni az Urat és a maga teljességében látni a valóságot, mert a teljes valóság a Húsvét, a halál és a feltámadás misztériuma.

Ezért különösen fontos, hogy Jézus utolsó csodája, melyet Jeruzsálem felé tartó útja utolsó szakaszán visz véghez, amikor már a Szent Város közel van, egy vak meggyógyítása.

Ő a csodák egyetlen olyan részese, akinek a nevét éppúgy ismerjük, mint a Jézus által választott tizenkét tanítványét. Talán azért, mert Bartimeus a tanítvány figurája, és a rá vonatkozó néhány versben ott van az egész út, amit a tanítványnak meg kell tennie ahhoz, hogy láthasson.

Elsősorban Bartimeus hall (Mk 10,47): úgy jellemzi a történet, mint útszélen ülő koldust, vagyis mint olyan embert, aki minden méltóságnak híján van, de aki él, aki még akar élni, aki még remél.

És mivel hall, tud kiáltani, kiáltása pedig imádság: Márk evangéliumában Bartimeus az egyetlen, aki megszólító esettel (vocativus) fordul Jézushoz, ami bizalmat, biztos várakozást fejez ki.

Majd pedig vágyat fogalmaz meg Bartimeus, és Jézus az, aki kérdésével („Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?” Mk 10,51) arra készteti, hogy felidézze legőszintébb vágyát és lehetőséget kínál számára, hogy kifejezze azt: „hogy újra lássak”. Jézus szavaiban nyilvánvaló utalás van a múlt vasárnapi szakaszra, amely az evangéliumban közvetlenül a mai elbeszélés előtt szerepel: Jakab és János arra kérik Jézust, hogy tegye meg, amit ők szeretnének, ám Jézus rámutat, hogy valójában nem tudják, hogy mit akarnak igazán. Bartimeus viszont tudja, bizalommal kéri és a tanítványoktól eltérően, követelőzés nélkül kéri azt.

Olyan kapcsolatban kéri, amely fokozatosan egyre meghittebbé válik, míg végül „rabbuninak”, „mesteremnek” szólítja Jézust. Olyan kifejezés ez, amelyet a négy evangéliumban összesen kétszer találunk meg: itt, valamint Jn 20,16-ban a magdalai Mária ajkáról…

Tehát a bizalom, vágy, meghittség és imádság ezen útján haladva Bartimeus visszanyeri látását. Látja azt, amit egyre jobban szeretne látni: annak arcát, aki meggyógyította őt.

Az út azonban még nem ért véget, sőt, most kezdődik. Bartimeus, aki cél és követendő példa nélkül ült az útszélen, útra kel Jézust követve. Márk a követés igéjét használja itt: Bartimeus azzá válik, aki egész úton követi Jézust (Mk 10,52). Tanítvánnyá lesz.

Ezen a ponton érdemes összehasonlítani ezt a – mint mondtuk, utolsó – csodát azzal, amelyet elsőként beszélt el Márk. Márk evangéliuma első fejezetében vagyunk (Mk 1,21–28), a kafarnaumi zsinagógában, ahol Jézus tisztátalan lélektől szabadít meg egy embert: a tisztátalan lélek nyugodtan időz a zsinagógában, és csak akkor érzi fenyegetve magát, amikor Jézus belép, mert semmiféle kapcsolat nem lehetséges a szent és a tisztátalan között. Ahogyan a koldus, úgy a tisztátalan lélek is kiált, de az utóbbi nem azért, hogy meggyógyuljon. Megmondja, hogy kicsoda Jézus, de túl gyorsan, mint aki nem az igazat mondja. Nem látja az igazságot, mert a teljes igazság csak Húsvét után lesz látható, amikor látszik, hogy Jézus a kereszt árán a Krisztus.

Ott, a kereszt alatt Márk bemutat még egy személyt, aki lát: a századost, aki mikor látja, hogy Jézus így hal meg (Mk 15,38), felismeri, hogy ez az ember az Isten Fia. Olyan Istent lát, aki szentségét nem elkülönülésként, hanem osztozásként éli meg, mint tisztátalanságunk felvállalását, hogy mi megváltottak lehessünk.

Tehát ez az utolsó csoda annak szimbóluma, ami Jeruzsálemben fog történni: annak a gyógyításnak a szimbóluma, ami ott kínáltatik fel nekünk, és ami számunkra ajándékká válik a keresztség szentsége, a világosság és megvilágosodás szentsége, a gyógyulás azon szentsége által, mely meggyógyít abból a bűnből, ami abban gátol minket, hogy meglássuk a kereszt dicsőségét és a szeretetből fakadó életet.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.