Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Múlt vasárnap láttuk amint Jézus kimegy Jerikóból, ahol találkozik Bartimeussal, akit meggyógyít, és aki azután követi Jézust az egész úton (Mk 10,46–52). A mai szakasz szövegkörnyezete teljesen más: Jézus útja Jeruzsálembe végéhez ért, Jézus ünnepélyesen bevonult a Szent Városba és belépett a Templomba (Mk 11,1–11). Itt találkozik írástudók, farizeusok, vének, szadduceusok, Heródes-pártiak különböző csoportjaival, akik kérdéseket tesznek fel neki, és akikkel vitákba keveredik.

Amit ma hallgatunk, az a harmadik e viták sorában. Egy írástudó teszi fel a kérdést, aki más kérdezőktől eltérően tiszta hitű embernek látszik, aki nem azért közeledik Jézushoz, hogy nehéz helyzetbe hozza őt, hanem hogy párbeszédet folytasson vele: olyan személy, aki meghallgat.

A kérdés, amelyet feltett, alapvető, a találkozás pedig erősen emlékeztet arra, amelyet néhány héttel korábban láttunk: Jézus és a gazdag ember találkozására, aki a Törvény, az élet lényegét keresi (Mk 10,17–22). A kérdés ez: a vallásos világot alkotó, Istennel való kapcsolatunkat érintő megannyi elem közül melyik a legfontosabb? Melyik a leglényegesebb, ami nélkül nem mondhatjuk, hogy találkoztunk az Úrral? Jézus válasza közvetlen és egyszerű, ahogyan a kérdés is közvetlen és egyszerű volt. Jézus nem talál ki semmi újat: egyszerűen idézi az Írást, mert a válasz a kérdésre már ott van. Nem kell kitalálni, nem mi alkotjuk meg, csak az Igében kell keresnünk, fel kell ismernünk: Jézus is az Atyától kapta.

Éppen ezért az elsődleges magatartás a meghallgatás. Jézus idézi a fő zsidó imádságot, a Shemát (MTörv 6,4), és azt egy Istennel való hiteles kapcsolat alapjává teszi, mintha azt mondaná, hogy meghallgatás nélkül nincs arra lehetőség, hogy bármiféle istenélményt éljünk meg, a nélkül nem lehetséges teljes és hiteles élet. A meghallgatás az ajtó, ami nélkül nem lehet belépni a házba, ez a követés alapja. Mivel a meghallgatás kapcsolatban való gondolkodás, megnyílás a másik felé; kilépés az individualista magatartásból, a saját beszűkült gondolkodásunkból és belépés egy olyan látásmódba, mely szerint, ami üdvözít, azt csak a másik adhatja meg. Az elsőbbség megadása valaki másnak, aki nem én vagyok. Meghallgatni annyi, mint elfogadni azt az ajándékot, amivel nem rendelkezem, és ami hiányzik nekem ahhoz, hogy éljek, mert az ember abból él, amit meghallgat. A meghallgatás tehát már hitmagatartás: ha meghallgatunk, felfedezzük, hogy csak egyetlen dolog szükséges, felfedezzük, hogy az Úr egy, egyetlen, és rábízzuk saját életünket.

Térjünk vissza a gazdag emberhez, akivel Jézus Jeruzsálem felé tartó útja utolsó szakaszán találkozott: úgy ment oda Jézushoz, hogy „jónak” szólította őt (Mk 10,17), mégis azután szomorúan távozott, mert sok „java” volt (Mk 10,22). Nos, éppen itt van a hit problémája: minden azon áll, hogy felismerjük-e, hogy Isten nemcsak jó, hanem az egyedül jó (Mk 10,18), hogy ő az egyetlen „javunk”. Csak ekkor követjük őt.

De mit hallunk? Mit mond Isten? Isten, aki egy, lényegében egyetlen dolgot mond, azt, hogy az élet a szeretet. Hogy minden Vele való kapcsolat csakis ebben áll; nem szolgálatról, nem kötelességről, nem áldozatról van szó, hanem egyedül erről.

Jézus az Ószövetség két szakaszát idézi: az egyik az istenszeretetre, a másik a felebarát iránti szeretetre vonatkozik. A Bibliában egymástól távoli két szakasz ez: az elsőt a Második Törvénykönyvben találjuk (MTörv 6,4–5), a másodikat a Leviták könyvében (Lev 19,18). Jézus közel viszi ezeket egymáshoz és egy érdekes műveletet hajt végre. Valóban azt mondja, hogy Isten egyetlen, de nem elég Őt szeretni. Az írástudó az első parancsot kérdezte, de Jézus azt feleli neki, hogy az első nem létezik a második nélkül. Vagyis az Isten iránti szeretet, az istentisztelet helyes módja a testvérek szeretete. De azt is mondja Jézus, hogy nem lehetséges a felebarátot szeretni, ha nem szeretjük előbb Istent, és ha nem egész valónkkal szeretjük Őt. Ez a mi hitünk alapvető igazsága.

Most úgy tűnik, hogy az írástudó teljesen egyetért Jézus szavaival, de ez nem elég. Jézus valóban megdicséri őt, de azt mondja neki, hogy még valami hiányzik. Nincs messze az Isten Országától, de még nincs belül. Mi hiányzik? Az hiányzik, hogy belépjen, és hogy megtegye, amire a gazdag ember is meghívást kapott: hagyjon ott mindent, hogy az egyetlen „javát” kövesse. Mert nem elég érteni: annyi mindent értünk, de az élet nem változik. Csak akkor változik, amikor annak engedelmeskedünk, amit egyetlen szükségesnek ismerünk fel, vagyis amikor szeretünk.

+ Pierbattista