Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Múlt vasárnap Jerikó kijáratánál láttuk Jézust, ahol találkozott Bartímeussal és meggyógyította, aki azután végig követte őt az úton (Mk 10,46–52).

A mai evangéliumi szakasz szövegkörnyezete egészen más: Jézus útja Jeruzsálembe végéhez ért, Jézus ünnepélyesen bevonult Jeruzsálembe és bement a Templomba (Mk 11,1–11). Itt írástudók, farizeusok, vének, szadduceusok, Heródes-pártiak különböző csoportjaival találkozik, akik kérdéseket tesznek föl neki, és abból viták születnek.

Amelyet ma hallunk, az a harmadik e viták sorában. Egy írástudó vetette fel, aki a többi résztvevőtől eltérően igaz hitű embernek tűnik, aki nem azért közeledik Jézushoz, hogy bajba sodorja, hanem hogy párbeszédre lépjen vele: egy férfi, aki meghallgat.

A kérdés, amelyet feltesz Jézusnak, alapvető, a találkozás pedig nagyon emlékeztet arra, amelyet néhány héttel ezelőtt láttunk Jézus és a gazdag ember között, aki a legfőbb Törvényt, az élet lényegét kereste (Mk 10,17–22). A kérdés pedig ez: a vallás világát alkotó, Istennel való kapcsolatunkat érintő megannyi mozzanat közül melyik a legfontosabb? Melyik olyan lényeges, hogy nélküle nem mondhatod el, hogy találkoztál az Úrral?

Jézus válasza épp olyan egyszerű és közvetlen, amilyen egyszerű és közvetlen volt a kérdés.

Mindenekelőtt Jézus nem talál ki semmi újat: egyszerűen csak idézi az Írást, mert az élettel kapcsolatos kérdésre már megvan a válasz. Nem kell kitalálni, nem mi teremtjük meg, csak az Igében kell keresni, fel kell ismerni: Jézus is az Atyától kapja.

Ezért az elsődleges magatartás a meghallgatás.

Jézus idézi az alapvető héber imádság, a S^ema (MTörv 6,4) szavait, és azt teszi az Istennel való hiteles kapcsolat alapjává, mintha csak azt mondaná, hogy semmiféle kapcsolat nem élhető meg Istennel, semmiféle lehetőség sincs teljes és hiteles életre meghallgatás nélkül. A meghallgatás az a kapu, amely nélkül nem lehet a házba belépni, ez a követés alapja.

Mert a meghallgatás azt jelenti, hogy kapcsolatban gondolkodunk önmagunkról és megnyílunk a másik felé; kilépés individualista magatartásunkból, korlátolt gondolkodásmódunkból és belépés abba a perspektívába, amely szerint azt, ami megszabadít, csak más adhatja meg nekem. Azt jelenti, hogy elsőbbséget adok valaki másnak, aki nem én vagyok. A meghallgatás elfogadása annak az ajándéknak, ami nem az enyém, ami hiányzik ahhoz, hogy éljek, mert az ember abból él, amit hall.

A meghallgatás tehát már hitmagatartás: ha valaki meghallgat, felfedezi, hogy egyetlen dolog szükséges, felfedezi, hogy az Úr egy, egyedülálló, és rábízza egész életét.

Térjünk vissza a gazdag emberhez, akivel Jézus Jeruzsálem felé tartó útjának utolsó szakaszán találkoztunk: úgy ment oda Jézushoz, hogy „jónak” nevezte őt (Mk 10,17), ám azután szomorúan ment útjára, mert sok „java” volt (Mk 10,22). Éppen itt van a hit problémája: minden azon múlik, hogy felismerjük-e, hogy Isten nemcsak jó, hanem az egyetlen jó (Mk 10,18), hogy ő az egyetlen javunk. Csak ezután kezdjük el követni őt.

De mit hallunk? Mit mond Isten? Isten, aki egyetlen, lényegében egyetlen dolgot mond, tudniillik azt, hogy az élet a szeretet. Hogy a Vele való kapcsolat semmi más, mint ez; nem szolgálatról, kötelességről, áldozatokról van szó, csak és kizárólag erről.

Jézus az Ószövetség két szakaszát idézi: az egyik az Isten iránti szeretetre, a másik a felebarát iránti szeretetre vonatkozik. A Bibliában ez két egymástól távoli szakasz: az elsőt a Második törvénykönyvben (MTörv 6,4–5), a másodikat a Leviták könyvében (Lev 19,18) találjuk. Jézus közel hozza ezeket egymáshoz, és egy érdekes műveletet hajt végre.

Azt mondja, hogy Isten valóban egyetlen, azonban nem elegendő Őt szeretni. Az írástudó az első parancsot kérdezte, Jézus viszont azt válaszolja, hogy nincs első parancs a második nélkül. Vagyis az Isten iránti szeretet, tisztelet hiteles módja a testvérek szeretete.

Azonban azt is mondja, hogy nem lehet a felebarátot szeretni, ha előbb nem szeretjük Istent, és ezt nem egész valónkkal tesszük. Ez a mi hitünk alapigazsága.

Nos, úgy tűnk, az írástudó teljesen egyetért Jézus szavaival, azonban ez nem elég. Hiszen Jézus megdicséri, de azt mondja, hogy még valami hiányzik. Nincs messze Isten Országától, de még nincs belül. Mi hiányzik?

Hiányzik, hogy belépjen, és hogy megtegye azt, amire a gazdag ember meghívást kapott: hagyjon el mindent azért, hogy az egyetlen „javat” kövesse. Nem elég ugyanis megérteni: annyi mindent megértünk, ám az élet nem változik.

Ehelyett megváltozik akkor, ha engedelmeskedünk annak, amit egyedül szükségesnek ismerünk el, vagyis amikor szeretünk.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.