Jézus a szadduceusokkal vitatkozva elmondja, hogy mit jelent a feltámadás. Elmondja, hogy a feltámadottakról nem földi kategóriák szerint kell gondolkodnunk. A feltámadottak Isten fiai, olyanok, mint az angyalok. Jézus ezzel nem a feltámadottak „testnélküliségét” akarja tanítani, hanem a halhatatlanságot. Így a feltámadottakat nem érdekli már a házasság, amely földi intézmény, sem az utódlási kérdés, mint fajfenntartási kötelesség. A feltámadással Isten gyermekei leszünk, véglegesen; vagyis Isten természetében, az ő életében részesülünk. S részt veszünk Krisztus dicsöségében, aki a halál megsemmisítője.

A feltámadás hite – az előbbiekből következik –, egyik meghatározója keresztény életünknek. Eszünkbe jut-e gyakran? S ha eszünkbe jut, örülünk-e neki? Mindennapi felfogásunkat is szerinte próbáljuk-e alakítani? Vigasztal-e minket a feltámadás reménye?

Erre is vonatkoztathatjuk Szent Pál figyelmeztetését: „Keressétek, ami odafenn van,… arra irányuljon figyelmetek!” (Kol 3,1-2.)