Nap, Hold, csillagok

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Ezeken az utolsó vasárnapokon többször visszatér a tekintet témája: Jézus utolsó találkozása Jeruzsálem felé tartó útja során a találkozás Bartimeussal (Mk 10,46–52), akit meggyógyít vakságából; majd múlt vasárnap az özvegyasszony története és Jézus felhívása, hogy nézzék ezt az asszonyt és óvakodjanak attól, aki csak az emberek figyelmét és tetszését keresi (Mk 12,38–44).

Mintha Jézus azelőtt, hogy megkezdené szenvedése napjait, arra oktatná tanítványait, hogy új tekintettel szemléljék a dolgokat.

A mai szakasz Márk evangéliumának 13. fejezetében (Mk 13,24–32), vagyis az eszkatologikus beszédben olvasható.

És úgy tűnik, az, hogy felkészítette tekintetünket az út folyamán, most számunkra különösen értékesnek bizonyul.

Jézus elsősorban szorongató, szenvedéssel és fájdalommal teli napok közeli eljöveteléről beszél. Azt mondja, hogy valami olyan súlyos és hallatlan dolog fog történni, ami mindent felforgat.

Nem az idők végéről beszél, hanem a jelenről, valamennyi ember életéről: a végső idők a Húsvéttal kezdődnek el, különösen is a kereszttel. Az olvasott versekben valóban több utalást találunk a Jézus halálát elbeszélő szakaszra. Azt mondhatjuk, hogy Jézus ebben az eszkatologikus beszédben éppen arról beszél, ami a kereszten és azután fog történni.

Az első figyelemre méltó dolog, hogy minden elsötétedik (Mk 13,24). Nap, hold, csillagok, egyik sem világít többé, ezért nehéz lesz látni.

Nap, hold, csillagok: az ég vonatkoztatási pontjai, vagyis ami a legstabilabbnak és legbiztosabbnak tűnik a teremtett világban, az is megszűnik. Jele ez annak, hogy egy világ a vége felé közeledik, hogy az idő végére jár.

Amikor Jézust a keresztre feszítik, a nap éppen akkor sötétedik el (Mk 15,33), ami azt kívánja jelezni, hogy Jézus halálával egy világ véget ér. A kereszt elsősorban valaminek a vége. Ez a valami pedig a bűn világa, az a világ, amelyben az ember a bűn rabszolgája. Jézus keresztjével ez a világ véget ér.

Ez azonban nem minden. Mivel éppen a legmélyebb sötétségben történik, hogy valaki képes meglátni valami újat: hogy az Emberfia érkezik („meglátják majd az Emberfiát, amint eljön a felhőkben, nagy hatalommal és dicsőséggel.” – Mk 13,26), hogy a kereszten az Úr életet ajándékoz.

Vagyis a kereszt olyan, mint egy vízválasztó: ennek a keresztre feszített embernek a látványával szemben van valaki, aki nem képes látni, és nem tehet mást, mint hogy kigúnyolja és sértegeti.

Van azonban valaki más is, aki viszont lát: Márk evangéliumában ez a másik a százados, egy pogány katona, egy bűnös. Tehát egy kívülálló, aki mégis meglátja a sötétben, hogy aki így hal meg, aki nem szabadítja meg magát, hogy másokat megszabadítson, az nem lehet más, mint az Isten Fia (Mk 15,38).

Különös, hogy nem a tanítványok teszik ezt, hanem valaki, aki véletlenül van ott. Ez pedig azt üzeni számunkra, hogy a tanítvány mindenekelőtt az, aki kegyelemből él, aki elfogad egy ajándékot. Aki nem azért lát, mert megértett valamit, hanem azért, mert elfogad egy teljes mértékben meg nem érdemelt ajándékot. A tanítvány útja: elfogadni azt a kegyelmi ajándékot, hogy a Feltámadott szemével lássunk.

Tehát azt mondhatjuk, hogy az élet szorongató napjaiban a tekintet az, ami különbséget tud tenni. Nem az erő, nem a társadalmi helyzet, nem a javak. Ezekből semmi nem marad. Ha a tekintet képes messzebbre látni, akkor észreveszi, hogy éppen a sötétségben érkezik a fény. Hogy csak Jézus halálából fakad az élet.

A keresztény tekintet olyan tekintet, amely képes az élet realitásán belül megragadni a Húsvét ritmusát annak a bizonyosságával, aki egy fa rügyeit látva tudja, hogy közel van a tavasz (Mk 13,28).

És képes újrakezdeni éppen akkor, amikor úgy tűnik, hogy minden véget ér.

Ezért nem arról van szó tehát, hogy várni kell valami újra, tehát egy hipotetikus másik pillanatra kell utalni az élet választásait: már minden megtörtént és elsősorban arról van szó, hogy ezt észrevegyük, pontosan lássuk és válasszuk. Arról van szó, hogy engedjük magunkat összeszedni saját szétszórtságainkból és képzelgéseinkből azért, hogy félelem nélkül belemerüljünk az életbe.

Hangsúlyoztuk ennek a tekintetnek a központi szerepét, de a mai szakasz a meghallgatással zárul: amikor minden elmúlik, megmarad egy örök és hűséges Ige („Ég és föld elmúlik, de az én igéim nem múlnak el” – Mk 13,31). Mintha azt mondaná, hogy csak aki hallgatja Isten Igéjét és arra hagyatkozik, csak az láthatja igazán azt az újat, ami megszületik, és várhatja így az eljövendő világ teljes feltárulását. Azét a világét, amelyet az Atya továbbra is az embernek ajándékoz, egyre szorosabb egységbe vonva őt az Úr Jézus Húsvétjával.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.