Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Mt 5,13–16)

Miután Jézus kijelentette a boldogmondásokat (Mt 5,1–12), vagyis tanítványainak új és paradox létmódját, ebben az első beszédében egy másik kérdéssel szembesít. Azzal a szereppel, amit a tanítványoknak kell betölteniük a világban, az emberek között. Mi az ő identitásuk, mi az ő küldetésük?

Az évközi ötödik vasárnap rövid szakaszában (Mt 5,13–16) két nagyon kifejező kép a válasz, a só és a világosság képe: a tanítványok a föld sója és a világ világossága.

Egyik sem önmagában hasznos, nem használják azokat egyedül: a só magában ehetetlen. A fény nem látszik. Lehetővé teszi, hogy lássunk, de nem szemmel látható valóság.

Mindkettő valami önmagától különbözőt szolgál: a só azon dolgok tartósítására és ízének fokozására szolgál, amelyekkel összekeverik; a világosság arra szolgál, hogy amire rávetül, az látható legyen.

Van tehát valami kölcsönös összetartozás, amit szavaiban Jézus hangsúlyoz: a só a föld sója; a világosság a világ világossága. Mintha azt mondaná, hogy a sónak és a világosságnak szüksége van a földre és a világra, hogy önmaguk legyenek, és viszont.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a tanítványok jelenlétének, az egyház jelenlétének az értelme, hogy kapcsolatban legyenek a világgal, hogy mindenkiért, a világért legyenek.

Ha ez a kapcsolat meglazul, akkor a tanítvány küldetése értelmét veszti.

Jézus erre a veszélyre figyelmeztet, amikor azt mondja, hogy a só elveszítheti az ízét, a világosság pedig hatástalanná válhat: amikor a tanítványok megszűnnek ajándék lenni mások számára és maguknak akarnak élni, nemcsak, hogy nem végeznek többé semmiféle szolgálatot, hanem maguk is meghalnak.

Hogy történhet ez? A szöveg két lehetőségre utal.

A sónak ahhoz, hogy a dolgokat megízesítse, meg kell szűnnie láthatónak lenni, keverednie kell az ételekkel.

Fel kell oldódnia, el kell tűnnie úgy, hogy csak az ízét hagyja hátra, a hatását.

A világosság éppen az, ami láttat, és mint ilyen „nem maradhat elrejtve”.

Az első lehetőség, hogy valaki jelentéktelenné váljon, éppen az, amikor attól fél, hogy beszennyezi magát, hogy elvész, amikor fél kilépni önmagából azért, hogy a másikkal találkozzék, amikor saját életének és saját eszméinek kis burkában marad.

Áltathatjuk magunkat azzal, hogy ez a védelmünket szolgálja, óv minket. Valójában épp ellenkezőleg, az egyetlen mód, hogy jelentéktelenné váljunk. Jézus itt azt mondja, hogy amikor ez megtörténik, a só többé már semmire nem jó, kidobják az útra, és az emberek összetapossák: ugyanazok az emberek, akiknek az életét a sónak meg kellett volna ízesítenie, haszontalanságát megvetve büntetik.

És akkor szűnünk meg világosság lenni, amikor többé nem mutatjuk az embereknek új megvilágításban a dolgokat, az életet, a történelmet. Amikor saját szemléletünk semmiben nem különbözik a világétól, az igazi világosság rejtve marad, és megszűnünk annak az üdvösségnek tanúi lenni, amely bennünket elért.

A keresztények mindaddig világosság, amíg egységben maradnak a világosság Forrásával, aki az Úr.

Amikor ez történik, akkor életük az Atya Életének kinyilatkoztatásává válik. A szakasz utolsó szavai valóban olyan életről szólnak, mely képes valami önmagától különbözőről is mondani valamit: aki őket látja, felismeri bennük az Atya tettét, az ő Lelkének művét és Őt dicsőíti.

„Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.” (Mt 5,16)

Ez a tanítvány életének jó íze és szép fénye.

+ Pierbattista

Fordította: dr. SzGy.