☺

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Ahhoz, hogy a mai evangélium (Lk 6,17.20–26) világába belépjünk, az egyik értelmezési kulcsot a 20. vers szolgáltatja számunkra, ahol azt olvashatjuk, hogy Jézus „szemeit tanítványaira emelte és így szólt…”.

A boldogmondásoknak nevezett, nagyon ismert szavak kezdeténél ott van Jézus tekintete, mely azokra irányul, akik követik őt: Jézus nézi őket, azután pedig elmondja, hogyan látja őket.

A boldogmondások alapvetően egy tekintet, egy szemléletmód, ahogyan másokat, az életet, a történelmet, a helyzeteket nézhetjük. Jézus a maga módján szemléli az életet, és ez a mód az Atya szemléletmódja. Jézus jön, elmondja, mi az ő látásmódja és törekszik azt átadni övéinek. Megmondja tanítványainak, hogy van a valóság szemlélésének egy más módja.

A mi tekintetünk megáll annál, ami látszik: ha egy szegényt lát, akkor csak egy szegényt lát; ha lát valakit sírni, csak valakit lát, aki sír; ha a gazdagokat látja, csak a gazdagokat látja. A valóságot önmagába zártan látja.

Jézus tekintete viszont képes belülre látni, túllátni a felszínen, képes a dolgokat az Atyával való kapcsolatukban és azzal összefüggésben szemlélni, ahogyan az Atya előreviszi a maga történetét az emberrel.

A szegényekben azokat látja, akiké az Ország; az éhezőkben azokat, akik az Atya gondoskodását fogják megtapasztalni; a szomorkodókban azokat, akik majd egy olyan Istent ismernek meg, aki vigasztal; a vesztesekben azokat, akik majd igazi gazdagságra nyílnak meg, a legnagyobb kárpótlásra.

A gazdagokban, örvendezőkben és jóllakottakban pedig azokat látja, akik nem képesek többre megnyílni, mint amijük már van. Olyan személyeket lát bennük, akik be vannak zárva jelenükbe, akik számára az élet összesen az, amit itt és most élnek.

Jézus nem magyarázza meg, miért van ez így: ez nem olyasmi, amit emberi értelemmel meg lehetne magyarázni; de a hívő tekintet képes ezt meglátni. Később, a 10. fejezetben Jézus beszél saját megdöbbenéséről e titok okán, az Atya ilyen tekintete miatt: „Abban az órában Jézus felujjongott a Szentlélekben, és így szólt: »Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és feltártad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked.«” (Lk 10,21)

A boldogmondások tehát a történelem kicsinyeknek feltárt értelme.

Mi történik, amikor megvan ez a tekintet?

Ez a tekintet a valóság értelmezésének, szemléletének teljes fordulatát eredményezi.

A valóság ugyanaz marad, vagyis a szegények szegények maradnak, és így tovább; de a tekintet képes meglátni, hogy ez a valóság kiváltság, ajándék, boldogság; ez a valóság az út, amely Istenhez vezet, amely összeköt Vele.

Aki megtapasztalja életében a szabadulást, Isten érkezését, az ennek köszönhetően másként látja a világot.

Nem lehet, hogy eszünkbe ne jusson Szűz Mária: miután az angyali üdvözletkor átélte személyes találkozását Istennel, miután megtapasztalta, hogy az Úr valóban életet visz oda, ahol nem lehetett élet, akkor Mária Magnificatjával új világról énekel; olyannak énekli meg a világot, ahogyan most látja azt, kapcsolatban Krisztussal és az üdvösséggel, amit az embereknek ajándékozott.

Ugyanezt mondhatjuk Pál apostolról: miután találkozott az Úr Jézussal a damaszkuszi úton, egészen megváltozik élet- és világszemlélete. Ő maga mondja, hogy amit korábban lényegesnek tartott, többé nem az, olyan lett, mint a szemét. Miközben az, amit értéktelennek és méltatlannak tartott, az üdvösség, a boldogság tere lett.

Nem arról van szó, hogy arra kellene kényszeríteni magunkat, hogy boldogok legyünk; inkább arról, hogy engedjük, hogy átalakuljon szemléletünk, hogy húsvéti tekintetté váljon.

Ha ez a tekintet hiányzik, akkor a kereszténység semmi újat nem visz a világba és nem képes semmit sem átalakítani: a történelem önmagába zárt marad.

Ha azonban megvan ez az új tekintet, akkor megvan egy más gondolkodásmód, más élet- és cselekvésmód, ami képes átalakítani a történelmet, hogy egyre inkább megközelítse azt a képet, amit a szív mélye rejt.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.