Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakasz (Lk 6,27–38) szorosan kapcsolódik a múlt vasárnapihoz, annak következménye. Múlt héten a boldogmondások lukácsi változatát hallgattuk.

A boldogságokat hallgatva Jézus tekintetével szemléltük az életet és megláttuk úgy, ahogyan Ő, hogy a szegényekben, a legutolsókban, a szomorkodókban titokzatos módon jelen van Isten Országa: a szegénységnek ez a megélése egyedülálló módon részesít Isten életében, abban, ahogyan ő teremt kapcsolatot.

Hogy milyen ez az Ország, hogy milyen Isten életstílusa, azt az a szakasz írja le, amelyet ma olvasunk. Összefoglalhatjuk abban az egyszerű élményben, hogy jobban szerethetjük a másikat, mint önmagunkat.

Hogy miből következik ez?

A 27–30. versek konkrét élethelyzeteket beszélnek el, olyan dolgokat, amelyek a mindennapi kapcsolatokban történnek: megesik, hogy valaki elvisz valamit, ami a miénk, hogy valaki rosszat tesz nekünk vagy hogy valaki elkér tőlünk valamit, ami számunkra fontos. Mit tegyünk?

Úgy tűnik, két lehetőségünk van.

Az első, hogy szeretjük a másikat, önmagunkat tekintve mértéknek: szeretek addig, amíg a szeretet semmi olyat nem vesz el tőlem, amit létfontosságúnak tartok a magam számára. Ha a szeretet valamit elvesz tőlem, megállok, mert ami az enyém, fontosabb számomra a másiknál.

Ha ez történik, ha így szeretek, akkor valójában nem szeretek senkit önmagamon kívül, és mindazt, amit teszek, igazából önmagamért teszem.

Van azonban egy másik mérték: jobban szeretni a másikat önmagamnál; jobban, mint a fájdalmamat, mint igazság iránti igényemet, mint jogomat a kártérítésre, jobban, mint amennyire a sebeimet szeretem. Ezzel a mértékkel szeretni azt jelenti, hogy a másikat mindezek elé helyezem, jobban mondva, hogy mindezek elé helyezem azt az értéket, amit a másikkal való kapcsolatnak tulajdonítok, még akkor is, ha ő rosszat tett velem.

Nem fogadom el, hogy bármi, amit a másik elvesz vagy kér tőlem, hogy bármiféle seb, amivel a másik engem megsebzett, akadálya lehet annak, hogy kapcsolatban maradjak vele, mert nem tudok anélkül élni, hogy a másikat úgy szeressem, ahogyan van.

Az igazi szeretet mértéke tehát nem mi vagyunk.

Akkor hát ki? A választ a 36. versben találjuk: „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok irgalmas”.

Isten Országában, amit Jézus a szegényekben és kicsinyekben jelenlevőnek lát, a szeretetnek egyetlen módja létezik, az Atyáé: nem csak, hogy mindnyájan ilyen szeretetre kaptunk meghívást, de csakis azért szerethetünk így, mert az Atya szeretete bennünk él, jelen van bennünk a Szentlélek által. Ez a mennyek Országa.

Mindaddig, amíg valaki erőfeszítéseket tesz, hogy a saját erejével szeressen, csak saját szeretetének mértékén belül tud maradni; ami, bármilyen nagy is legyen, önmagát nem képes meghaladni.

Mi történik akkor, amikor valaki úgy szeret, ahogyan az Atya?

A mai evangélium utolsó versei elmondják nekünk, hogy mi az eredménye egy ilyen módon élt életnek, hogy mi történik azzal, aki szeretetének mértékéül az Atyát választja.

Érdekes, mivel múlt vasárnap a szegények felé forduló tekintetből indultunk ki, akik az életben az utolsók, és akik számára az élet nehéz. Ma olyan képhez érkezünk, amely bőséget mutat be, valamit, ami minden várakozást és reményt felülmúl, meghalad: aki megnyílik a szeretetnek arra a mértékére, ami az Ország stílusának felel meg, valóban gazdaggá válik, egy életet betöltő gazdagság részesévé.

Úgy tűnik, mintha egy vesztes, valaki, aki nem képes jogait érvényesíteni, igazságot szerezni önmagának, tiszteletre méltó és elismert volna.

Valójában az életnek olyan igazán különleges és egyedülálló mértéke adatik neki, amelyet csak azok ismernek, akik szeretnek.

Nem csak, hogy semmit nem veszít, hanem azzal, hogy megóvja a kapcsolatot baráttal és ellenséggel egyaránt, a szeretet lehetőségének olyan gazdagságára talál, ami az életet igazivá, örök életté teszi.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.