Farszky Imre 1912. december 15-én született Pilisszentlászlón, szülei: Farszky Kálmán és Ziman Anna. Farszky Kálmán 1874-ben született Esztergomban, cipészszakmát tanult, feleségével a szobi származású Ziman Annával Pilisszentlászlóra költöztek. Itt cipészként dolgozott, ha nem volt elég munkája, akkor a dömös-kapui kőbányába járt. Sírköve Pilisszentlászló temetőjében található, (a kertkapun belépve jobbra a kerítés mellett a harmadik fánál), melyet a Honvédség állított 1917-ben, mert háborús sérüléseibe halt bele. Imre keresztelését a szentlászlói templomban Mathosovoszky Gergely plébános végezte, keresztszülei: Doma József erdőőr és Frank Erzsébet voltak. Sajnos a keresztelendők könyvéből hiányzik az elsőáldozásra, bérmálkozásra vonatkozó bejegyzés. Testvére, Erzsébet, aki Izbégen Haáz Györggyel kötött házasságot, s 1990-ban hunyt el. Imre 1938. október 4-én öltözött be rendi ruhába Gyöngyösön. A noviciátust 1941. augusztus 9-én kezdte meg Szécsényben és a Jordánusz nevet vette fel. Egyszerűfogadalmat 1942. augusztus 10-én tett. Ebben az évben Vácon cipész, majd kukta is volt. Rendi felvett nevét 1943-ban Jordánuszról Szalvátorra változtatta. Fiatalon halt meg: 1945. február 6-án a Vörös Hadsereg egyik katonája ölte meg Budán. A rendi Necrológium bejegyzése szerint: „1945-ben (február 6-án) Fr. Farszky Szalvátor a váci rendházból, életének 33., szerzetességének 7. évében Buda ostroma során vesztette életét.” (Necrologiumból naponta felolvassuk az az napon elhunyt testvérek adatait, és imádkozunk értük.)

A háztörténet jegyzője szerint a magyar és német katonák bevették magukat a várba, a Margit körút a senki földje lett. Mivel a templom minden ablaka betört a testvérek vasúti talpfákkal erősítették meg, illetve fedték el az ebédlő ablakait, is itt rendezték be a kápolnát. Bár eleinte a Vörös Hadsereg katonái laktanyának nézték a kolostort, egy végül szerencsésen alakuló helyzet megvédte a rendházat egy katonai támadástól. Történt ugyanis, hogy fr. Kovács Kamill a hűvösvölgyi Magyar Szentföldről átjött híreket hozni, majd amikor visszafelé mászott át a kolostor kerítésén a liget felé, az oroszok elfogták, s kivallatták. Amikor megtudták, hogy nem nyilas gócpont a kolostor, akkor eltekintettek az ostoromtól. Így harc nélkül foglalták el a rendházat. Minden sarkon őrséget állítottak fel, a szállásukat a konyhában rendezték be, aludtak a szénen, a burgonyán, még a tűzhelyen is. Javarészt barátságosak voltak.

A budai Háztörténet írója így emlékezik meg Szalvátor haláláról: „Február 5-én a délutáni órákban szörnyű kiabálásra lettünk figyelmesek, majd azt a hírt hozták, hogy Szalvátor testvérünket lelőtték az oroszok. A dolog úgy történt, hogy három orosz a dombalatti óvóhely vészkijáratán keresztül behatolt az óvóhelyre és kereste a tolmácsot. Tőle kérdezte meg, hogy merre van az átjáró a németekhez. Már az felizgatta őket, hogy nem tudott választ adni. Amíg a tolmács segítségével megkérdezték a testvért, Szalvátor testvér is oda került. Törte a szlovák nyelvet és beszédbe elegyedett velük. Tőle is megkérdezték, merre van az átjáró a németekhez. Szalvátor testvér, aki Vácról jött csak nem régen és a kertben nem is járt, azt válaszolta: „nem tudom”. „Te nem is vagy szerzetes” – rivallt rá, a tiszt és mellbe verte. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy szerzetes, aki az ő felfogása szerint el nem hagyja a kolostort, ne tudná merre vannak az átjárók. A testvéren csizma volt, azt is katona lábbelinek nézte. „Te katona vagy” – és ráfogta a revolvert. A testvér beszaladt a folyosóra és igyekezett bejutni a konyhába, ahol az ismerős tisztek tanyáztak. Az ajtóban utolérte és visszarántotta, majd maga előtt kergette az óvóhely felé. Ott a kert kapun egérutat akart nyerni. A kert kapuban fejbe lőtte. Azonnal meghalt. Az egyik őrt álló katona jelentette a konyhában levő parancsnoknak, akkor tört ki belőlük a szörnyű kiáltozás. A három oroszt rögtön lefegyverezték. Megható volt, hogyan adtak fájdalmuknak kifejezést. Nyolc nap múlva egy hadbíró őrnagy szállt ki és kihallgatta az orosz katonákat, a tolmácsot, majd az óvóhelyen elnézésünket kérte a történtek miatt.”

A budai kolostor udvarán elhelyezett “emlékkönyv”