„Ebben az életben kell élnem és dolgoznom, ahogy lehet.”

Akadémiai Kiadó-Helikon Kiadó, Budapest, 1990; első kiadás: 1934.

Jegyzet: „Egy polgár vallomásai”-nak e harmadik átdolgozott kiadása a végleges szöveget rögzíti meg. E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha.

Idén nyáron ötven éves leszek, és Márai Sándor egyetlen művét sem olvastam idáig. Most ezen is igyekszem úrrá lenni. Így tehát ismételten egy régi-régi könyvet ajánlok olvasásra.

Grosschmid Sándor Károly Henrik néven Kassán született író már a ’30-as években a legkülönösebb, legismertebb íróink egyike volt. Az „Egy polgár vallomásai” című írása 1934-ben jelent meg először. Bár a regény hiteles életrajzi adatokat tartalmaz, hiszen valóban tanult Lipcsében újságírást, valóban onnan tovább és továbbvándorolt Frankfurtba, Berlinbe, Párizsba és még számtalan más európai városba, és európán kívüli országba de az írás inkább filozofikus mű: elgondolkodás az élet nagy kérdéseiről, a polgári értékvilág széteséséről. Megtaláljuk benne egy fiatal író útját az anarchista-espresszionista életből a konzervatív értékek felé, egy kis liberális iránnyal tarkítva. Márai egy jelenség, egy nyugtalanító jelenség: legjellemzőbb életformája a magány, az idegenség a legfontosabb életélménye, létezési formája az utazás, ugyanakkor mindig hű önmagához, nem kötik társadalmi konvenciók, beidegződött szokásjogok: keresés és menekülés és megérkezés.

Egy Kaiser nevű író – akit szőnyeglopáson kaptak – életén és bukásán keresztül bemutatja, hogy mit gondol az író szerepéről: „Nem hittem abban, hogy az írónak különösen jót tesz, ha szőnyeget lop, börtönben, szép nőkkel hál s francia pezsgőre vagy költséges autókirándulásokra dobálja ki pénzét. »Az író éljen színlegesen«…, »imitálja az életet«, figyelje meg nagyon erősen, de lehetőleg ne vegyen részt benne.” Miközben ő, ha volt pénze, akkor francia pezsgőre, nőkre, autókirándulásokra költötte, vagy vonaton utazott Európa-szerte. Így élt egyébként a hétköznapokban: „Éveken át soha nem tudtam biztosan, honnan szerzek majd pénzt két hét múlva lakásra, lesz-e ebédre pénzünk. A szegénység más volt, mint odahaza. A családon belül az ember ellátottabban szegény: nincs pénze, rosszul megy a sora, de a kuckóban végül is helyet szorítanak neki, s akad egy falat kenyér is…”

Kereste helyét az életben, de valahogy sehogy sem találta. Már reggel korán első dolga volt a pálinka, később a vodka, hogy valami mámoros ámulatban töltse napjait, hátha filozofikusabb gondolatai lesznek tőle, és egyben elviselje önmagát, a polgári létmód kilátástalanságait. Járt kocsmába, mert ott mások is ittak, este felkeresett szalonokat, ahol tovább folyt a vita, az eszmecsere, a szórakozás keresése. De végül is számtalan helyen, csak idegenként érezte magát. Ugyanakkor vágyott az egészséges életre: „Kétségtelenül vannak egészséges emberek is; csak nagyon kevesen. Talán a nők között találni leghamaribb egyszerű, egészséges lelkeket; ismertem öreg nőket, akik csodálatosan bírták az életet, megmaradtak ott, ahová sorsuk állította őket, ott szöszmötöltek az utolsó óráig, amely legtöbbször az átlagos életkor időhatárán messze túl ütött számukra, s titkuk nem más, csak a a szolgálat és alázat titka.”

Egy terhelt időszak végén így fogalmazza meg gondolatait, véleményét: „Hiszek az akaratban. Hiszek abban, hogy akarattal és alázattal az ember úr tud maradni a tudatalattiból felgőzölgő mocsárláz nyavalyái fölött is… Hiszek abban, hogy a jellem s annak legfelsőbb kifejezése, a lelkiismeret, kordában, egyensúlyban tartják beteg ösztöneinket, s hiszek abba, hogy az élet és a munka szintézis…” Persze, amikor már papírra veti ezeket a gondolatokat, akkor nem 18-20 éves, hanem elmúlt harminc. S visszatekintve látja ezeket a dolgokat.

Így foglalhatnám össze Márai mondanivalóját: „Apámat eltemettük… különös, fojtogató szabadság érzésé fogott e, mintha azt mondták volna: most már mindent szabad, beléphetsz az anarchista pártba… minden, minden szabad… Ezzel a szabadsággal persze nem lehetett elkezdeni semmit. Egyáltalán nincs más szabadság, csak a szeretet és az alázat szabadsága.”

fr. Varga Kamill ofm