Feltámadása után harmadszor jelenik meg tanítványainak!

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakasz is olyan epizódot beszél el, amelyben az Úr feltámadása után megjelenik tanítványainak. János evangéliuma 21. fejezetét olvassuk, ahol az evangélista pontosítja, hogy ez a harmadik alkalom, amikor Jézus kinyilatkoztatja önmagát (Jn 21,14).

Ez az első adat, amelynél elidőzünk: az a tény, hogy Jézus többször nyilatkoztatja ki magát, nem egyetlen alkalommal.

Jézus jön, majd visszatér, és mindannyiszor kinyilatkoztatja önmagát.

Nem véletlen, hogy a szakasz annak bejelentésével kezdődik, hogy Jézus „ismét” kinyilatkoztatja önmagát (Jn 21,1), mert mindannyiszor, amikor Jézus jön, mindannyiszor, mindannyiszor, amikor az Úr megjelenik életünkben, valójában mindig valami új történik, újdonság kínálkozik. Az Úrral való egyetlen találkozás sem ugyanolyan, mint amit korábban megtapasztaltunk, ezért figyelmesnek kell lennünk, virrasztanunk kell, késznek kell lennünk, hogy befogadjuk az Úr mindig új megjelenését.

Ha ez igaz, akkor felmerül a kérdés: hogyan ismerjük fel őt? Milyen feltételek mellett válik útja találkozássá, életünk új alapjává?

A szakasz kínál számunkra néhány momentumot erre vonatkozóan.

Az első az ő hiányának tapasztalatából születik: akkor ismerjük fel az Urat, amikor felismerjük, hogy nélküle semmit nem tehetünk.

A tanítványok elmennek halászni, „de azon az éjszakán semmit sem fogtak” (Jn 21,3), és ez nem véletlen, nem csak egy különösen balszerencsés éjszaka. Olyan kérdés, amely mindnyájunkat sokkal mélyebben érint, amely az igazat mondja életünkről: ha nem vagyunk Vele egységben, ha Ő nincs jelen az életünkben, akkor csak a semmiről, az ürességről szerzünk tapasztalatot. Nélküle nincs mit ennünk (Jn 21,5).

Nos, az Úr éppen ott nyilatkoztatja ki önmagát. Méghozzá az élet ígéretével nyilatkozik meg: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, és találni fogtok!” A Feltámadott az egyetlen, aki ígérhet teljes, bőséges életet és megtarthatja ígéretét, éppen azért, mert ő a Feltámadott, mert legyőzte a halált. Sokan megígérhetik az életet, de igazán egyedül a Feltámadott ajándékozhatja.

A tanítványok pedig valóban megtapasztalják ezt, és ebből a tapasztalatból ismerik fel: „Ő az Úr” (Jn 21,7).

Van még egy hangsúlyos momentum, amely közös ebben és a Feltámadott más, evangéliumokban elbeszélt megjelenéseiben. Mindannyiszor, amikor Jézus megjelenik, mindig van egy szó, egy gesztus, amely megnyitja a hitetlen, kételkedő vagy egyszerűen csak őt felismerni még nem képes tanítványok szívét.

Van valami ismerős, ami szívhez szól, ami felidéz egy emléket, ami felnyitja a szemeket.

A magdalai Mária számára ez saját neve, amelyet Jézus úgy mond ki, hogy abból Mária azonnal felismeri a Mestert (Jn 20,16). Az emmauszi tanítványok számára a kenyértörés (Lk 24,31), egy ismerős, baráti gesztus, amit Jézus többször tett társaságukban. A mai evangéliumban ismét a közös étkezés (Jn 21,12), az asztalközösség Vele: a tanítványok ennek köszönhetően képesek újra látni az Urat.

A mai evangélium második része Jézus és Péter személyes találkozásáról szól (Jn 21,15–19). Ismét az Úr új megjelenése, amely Péter számára új meghívást jelent.

János evangéliumában Jézus valójában egyedül itt hívja meg Pétert arra, hogy kövesse őt. Jézus átkelt a Pászkán, Péter pedig megtapasztalta a maga bűnét, azt, hogy az Úrnak tett egyetlen ígéretét sem képes megtartani.

Most, hogy tudja, hogy egyedül az Úr tartja meg életre szóló ígéretét, és hogy az ő követése nem más, mint ráhagyatkozni, ahogyan a mai evangéliumban a tengerbe vetette magát (Jn 21,7): mondhatjuk, hogy ez kissé Péter megkeresztelkedésének a szimbóluma, választása, hogy az Urat követi kizárólag a Jézus halálával és feltámadásával való mély egység erejében.

+ Pierbattista

fordította: Dr.Sz.Gy.