Húsvét 4. vasárnap (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A pásztor alakja az Ószövetségben elsősorban Istent jelöli: Ő az, aki kivezette Izraelt Egyiptomból, aki előtte járt, aki táplálta és gondozta, aki nevelte.

Ugyanakkor a királyokat, Izrael vezetőit, az elöljárókat, a papokat is gyakran hasonlítják a pásztorokhoz: ugyanazzal a figyelemmel és gondoskodással kellene viseltetniük a nép iránt, mint amit Isten tanúsított Izrael iránt.

Viszont ez nincs mindig így, Izrael sokszor talál útjain gonosz pásztorokat, akik ahelyett, hogy a nyájat legeltetnék, önmagukat hízlalják.

Maga Isten veti a szemükre, ítéli el őket: „Jaj Izrael pásztorainak, akik önmagukat legeltették! Vajon a pásztoroknak nem a nyájat kellene-e legeltetniük? A tejet megettétek, a gyapjúval ruházkodtatok és a hízott állatot leöltétek, de nyájamat nem legeltettétek. A gyengét nem erősítettétek és a beteget nem gyógyítottátok; a sebesültet nem kötöztétek be, az eltévedtet nem hoztátok vissza és az elveszettet nem kerestétek; hanem keménységgel és erőszakkal uralkodtatok rajtuk. A pásztorok hibája miatt juhaim elszéledtek és prédájává lettek a mező minden vadjának: szétszóródtak.” (Ez 34,2–5)

Ezek gonosz pásztorok, akik miatt Isten meghirdeti, hogy ismét maga fogja vezetni népét, újra ő fogja vezetni őket és életet ad nekik: „Mert így szól az Úr Isten: Íme, én magam keresem fel juhaimat és viselem gondjukat.” (Ez 34,11)

János evangéliumának 10. fejezetében, melynek 11–18. verseit olvassuk ma, Jézus jó pásztorként nyilatkoztatja ki magát, sőt, „szép” pásztorként, ahogy szó szerint mondja a szöveg.

Miért Jézus a jó pásztor?

Főleg azért, mert megakadályozza, hogy a farkas elrabolja és elpusztítsa a bárányokat (Jn 10,12).

Ez a két nagy veszély fenyegeti a nyájat: hogy a bárányokat elrabolják és hogy elpusztítják.

Az elrabol ige további két alkalommal fordul elő ebben a fejezetben: a 28. és a 29. versekben, ahol Jézus azt mondja, hogy a bárányok az ő kezében és az Atya kezében élveznek oltalmat, és senki nem ragadhatja ki őket a kezükből.

A farkas rabolni akar, vagyis tulajdonává tenni őket, kiragadni a pásztorral való kapcsolatukból, kitépni őket a pásztor kezéből. Tönkre akarja tenni azt a jó kapcsolatot, amely a nyáj és a pásztor között van.

Azután pedig el akarja őket pusztítani: ez a farkas célja, hogy elpusztítsa a nyájat, hogy szétszakítsa. Hogy többé ne nyáj legyen, hanem elveszett bárányok, melyek mindegyike a maga útján jár.

Ahol meggyengül a kapcsolat a pásztorral, következésképpen elkerülhetetlenül meggyöngül a kapcsolat a nyáj tagjai között is: többé nincs senki, aki együtt tartsa őket.

Kicsivel később, a búcsúbeszédekben Jézus ismét ezt az igét használja, és azt mondja, hogy szenvedése idején a tanítványok mindegyike a maga útjára tér, és magára hagyják őt (Jn 16,32): egy pillanatra úgy tűnik majd, hogy a farkas sikerre viszi szándékát.

Ahhoz, hogy a nyáj ettől a két veszélytől megmeneküljön, nem elég egy egyszerű béres: a bérest nem érdekli a nyáj, nincs meg a bárányokkal az összetartozást, barátságot jelentő kapcsolata. A veszéllyel szemben a béres nem kockáztatja saját életét.

Ha a farkas rabol és pusztít, még ha a béres magára hagyja is a nyájat és elmenekül, a jó pásztor vele ellentétben ismeri és összegyűjti (Jn 10,14.16).

Ismerni a szeretni szinonimája, szoros, mély meghittséget jelentő kapcsolatot fejez ki: csak azt ismerik, akit szeretnek.

Egy szó, mint száz, Jézus arról beszél, hogy ugyanolyan meghitt és szeretetteli kapcsolatot szeretne a tanítványaival, mint amilyen kapcsolata neki van az Atyával: ő a jó pásztor, mert oda, az ő Atyjával való kapcsolat szépséges életébe akar vezetni bennünket. Tudja, hogy semmi más nem táplál és éltet igazán, csak ez.

De jó pásztor azért is, mert nem csak kevesekről, a legközelebb állókról, a legjobbakról gondoskodik. Neki mindig vannak „más bárányai” is (Jn 10,16), akikre gondot visel, akiket szintén össze akar gyűjteni, hogy együtt egyetlen nyájat alkossanak.

Az üdvösség, amit kínál, éppen ez az egybegyűjtés: nem egyéni és kizárólagos kapcsolat Vele, hanem közösség, amely árad, amely tágítani akarja a határokat és túl akar lépni a barátságon; közösség, amely mindenkit vonz.

Érdekes, hogy Jézus nem egyetlen akolról beszél, hanem egyetlen nyájról: arról van szó, hogy mindnyájan az üdvösség egyetlen Igéjét hallják (Jn 10,16). Ez az, ami egyesít, ami egybegyűjt.

Azért, hogy mindez megtörténjen, Jézus odaadja az életét (Jn 10,17).

Tisztázni akarja számunkra, hogy ő maga adja oda: senki nem veszi el, hanem ő ajánlja fel egyetlen okból: azon szeretet miatt, amely őt az Atyával egyesíti; mert osztozik vele abban a nagy vágyban, hogy kapcsolatuk nyitott legyen arra, hogy az embert befogadja.

Éppen e tetten keresztül, hogy ő elveszíti önmagát szeretetből, ebben találhat Jézus újra az életre: megtalálja kapcsolatát az Atyával, aki éppen azért szereti őt, mert odaadta életét (Jn 10,17).

És újra rátalál testvéreire, ránk, megváltottakra és a minket elrabolni akaró ellenség kezéből kiragadottakra, akiket az Atyával egyre mélyebb és teljesebb közösség életére vezet, amelyben őt követve hozzá hasonlóan részesedünk.

+ Pierbattista

Frodította: Dr. Sz.Gy.