Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A húsvéti időszak első vasárnapjain azokat az evangéliumi szakaszokat hallottuk, amelyek a Feltámadt Úr tanítványaival való találkozásaira vonatkoznak.

Ma kezdjük azt szemlélni, hogy milyen volt a feltámadottak új élete, milyen volt azoknak a hívőknek a meghívása, akiket a Föltámadott élete újdonságának részeseivé tett.

A ma hallott evangéliumi szakasz János evangéliuma 10. fejezetéből való, abból a fejezetből, amelyben az evangélista Jézus jó pásztorról szóló beszédét közli.

Az első részben (Jn 10,1–18) Jézus vázolja a jó pásztor portréját; majd van egy közjáték (Jn 10,19–24), amely közli a zsidók e szavakra adott reakcióját, kérdésükkel Jézus identitására vonatkozóan: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!”

A ma olvasott szakasz Jézus válasza erre a kérdésre, és amint az gyakran történik, Jézus fordít egyet a kérdésen.

Mindenekelőtt azt mondja, hogy ahhoz, hogy megtudják, hogy igazán ő-e a Krisztus, az ő nyájához kell tartozni („juhaim” – 27. vers; „akiket Atyám nekem adott” – 29. vers). Nincs olyan megismerés, ami kívülálló maradhat, ami pusztán intellektuális ismeret, olyan tudás, ami nem vonja be az életet, ami ne kívánna kockázatot. Jézus megismerése a szereteten, a bizalom és ráhagyatkozás kapcsolatán át vezet, alázatos engedelmességből fakadó követés. Valójában ez Jézus kapcsolata is az Atyával (Jn 10,18).

Jézus a pásztor és a nyáj metaforájánál maradva alkalmaz néhány kifejezést: kettő a tanítványok Jézushoz való viszonyát, irányában megnyilvánuló cselekvését írja le; a másik kettő arról szól, amit Jézus tesz értük.

A tanítványok lényegében két dolgot tesznek: hallgatják és követik („Juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem” – 27. vers).

A hallgatás és követés a tanítványi lét, az új élet lényege, és ez a kettő szorosan összetartozik: olyan mértékben követ valaki, amilyen mértékben meghallgat.

A pásztor két másik, szintén alapvetően fontos dolgot tesz: ismer és életet ad („ismerem őket” – 27. vers; „örök életet adok nekik” – 28. vers). Mélyen meghitt kapcsolata van övéivel, ezért minden egyes tanítvánnyal személyes kapcsolata van. Ez a kapcsolat kizárólag élete odaajándékozásának köszönhető.

Ezek a versek ennek a kapcsolatnak az egzisztenciális vetületét mutatják.

Az új életnek, ami az Úrral való kapcsolatból születik, egyértelmű jellemzői vannak: ez egy egybehívott közösség („hallgatnak szavamra” – 27. vers). Krisztus meghívása új kapcsolatba vonja őket vele („ismerem őket” – 27. vers); olyan kapcsolatba, ami új életstílusra vezet („követnek engem” – 27. vers). Megajándékozott közösség („örök életet adok nekik” – 28. vers), Isten Országának új élete az övék; egy biztonságot jelentő közösség („nem vesznek el” – 28. vers).

Nem azoknak a biztonsága az övék, akiknek azt ígérték, hogy soha semmi kellemetlen vagy veszélyes nem fog történni, hanem azoké, akik tudják, hogy életük jó kezekben van.

Ezért mondja Jézus, hogy ez az élet soha nem vész el (Jn 10,28).

Jézus korábban megtapasztalta ezt az Atyával való kapcsolatban: az Atyára bízta önmagát, őrá hallgatott, és élete nem veszett el; átkelt a halálon, de az Atya nem hagyta őt magára és visszaadta életét. Jézus megtapasztalta, hogy az Atyával való kapcsolat biztonságot jelentő, megbízható kapcsolat.

És ez az a kapcsolat, amit most tanítványainak akar adni, akik tehát meghívottak arra, hogy az Úrra hallgassanak és kövessék őt a bizalomnak abban a tapasztalatába, ami által átkelnek a halálon és csodálkozva fedezik fel, hogy életük nemcsak hogy nem vész el, hanem örök, igazi életté válik.

A mai evangélium két verse említi a kezeket: Jézus kezét (Jn 10,28) és az Atyáét (Jn 10,29). A húsvéti evangéliumokban gyakran tűnnek fel kezek.

Olyan kezek, amelyek mindent megkaptak, amelyek átkeltek a halálon, aminek dicsőséges jeleit viselik magukon. Most pedig éppen ezért képesek mindent megoltalmazni anélkül, hogy bármi elveszne abból, amit az Atya ezekbe a kezekbe helyezett.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.