Az evangéliumban Jézus a „Paraklétosz” kifejezést használja, amikor tanítványainak a Szentlélekről beszél.

Egyes helyeken e kifejezés annyit jelent, mint „vigasztaló”, máshol „védelmező”, néha pedig együtt mindkettő. Az Ószövetségben Isten volt a nép Vigasztalója. A „Vigasztalás Istene” testet öltött Jézus Krisztusban (Róm 5,14), aki Maga is vigasztaló, azaz Paraklétosz (Vö. Jn 14,45).

A Szentléleknek – aki Krisztus művét folytatja, s beteljesíti a Szentháromság munkálkodását – szintén Vigasztaló a neve. „A Vigasztaló veletek marad mindörökre” – mondja Jézus.

Húsvét után az egész Egyháznak a belső és külső nehézségekben, az üldözések és próbatételek közepette, a mindennapi életben élő tapasztalata volt a Szentlélekről, a vigasztalóról és védelmezőről. Az Apostolok Cselekedeteiben ezt olvassuk: „Az Egyház növekedett, az Úr félelmében és a Szentlélek vigasztalásában élt.” (9,31)

Le kell vonnunk a gyakorlati következtetést. Nekünk is vigasztalókká kell válnunk! Ha igaz, hogy a keresztények „Krisztus képmásává” kell lennie, akkor ugyanúgy igaz, hogy a „Paraklétosz képmásává” kell válnunk!

A Szentlélek nemcsak megvigasztal, hanem képessé tesz arra, hogy mi is megvigasztaljunk másokat. Az igazi vigasztalás Istentől jön, aki „minden vigasztalás Atyja”. Ezt a vigasztalást nyerik el azok, akik szenvednek, de itt nem ér minden véget: akik megtapasztalták ezt a vigaszt, maguk is ugyanúgy vigasztalnak másokat, ahogy Isten megvigasztalta őket.