Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangéliumi szakasz (Jn 14,23–29) Jézus azon hosszú beszédének a része, amelyet tanítványaihoz intéz az utolsó vacsora során, miután megmosta lábukat.

Ez egy búcsúbeszéd, amelyben Jézus tanítványai zavarodottságát követi nyomon, amit közeli távozásának híre vált ki és azok a szavak, amelyek a történéseket értelmezik, amelyek feltárják annak az életnek az értelmét, amelyet az Úr készül odaadni.

Ebben a beszédben refrénként tér vissza néhány mondat, Jézus néhány sejtése, szavak, amelyek egy tanítvány életének a középpontját jelentik.

Két vonást szeretnék kiemelni.

Az első, hogy Jézus készül elhagyni övéit. Ez az elindulás azonban megnyitja visszatérése lehetőségét, ami abszolút új, gazdagabb és szebb annál a valóságnál, amit e világi életében az őt követő tanítványok megtanultak vele megélni.

Jézus többször elmondja ebben a 14. fejezetben, hogy hamarosan elmegy és visszatér az Atyához, és magával viszi emberségünket. Ennek az emberiségnek készül egy olyan lakhely, ahol mindenki helyet találhat.

Jézus tehát elmegy, de azért, hogy ismét visszatérjen (Jn 14,3). Jézus nem egyedül tér vissza, hanem az Atyával és a Lélekkel együtt: „elmegyünk hozzá” (Jn 14,23), mondja Jézus, miközben önmagáról és az Atyáról beszél. Az Atya pedig elküldi majd a Lelket (Jn 14,26), aki Isten élete lesz bennünk.

Tehát Krisztus eljövetele húsvét után újdonságot hoz. Nem szimpla visszatérés a korábbi dolgokhoz, mintha semmi sem változott volna. János evangélista azt mondja, hogy Krisztus új eljövetelével az életünk többé nem csak a miénk, hanem olyan élet, amelyben Isten vesz lakást, olyan élet, amely lényegében a Szentháromság személyei közötti szeretetkapcsolat és közösség.

Jézus eljön, hogy a mi igazi otthonunkban éljen, vagyis az Atya szeretetében. Az üdvösség húsvétban megkezdődött műve ebben az eljövetelben teljesedik be.

A második vonás, hogy mindez egy feltételhez kötődik: a mai szakasz egy „ha” szócskával kezdődik: „Ha valaki szeret engem…” (Jn 14,23).

Az életközösség Istennel csak akkor lehetséges, ha abban az otthonban élünk, amely számunkra készült, vagyis a szeretetben, annak a szeretetnek a befogadásában, ami Istenben él irántunk, és amit a húsvét eseményei a maga teljességében föltártak.

Ha ebben az elfogadásban, ebben a szeretetben élünk, annak a gyümölcse az engedelmesség: „Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat” (Jn 14,23).

A Jézus szavának való engedelmesség az új élet gyümölcse, de ugyanakkor indikátor is: Jézus számára a szeretet nem csupán egy érzés, hanem meghallgatásban és engedelmességben élt élet.

Ő volt az első, aki az Atyára irányuló életet élt, nem keresett semmi mást, csak hogy megtegye az Ő akaratát: János evangéliuma tele van azokkal a szavakkal, amelyekben Jézus erről, az Atyának való engedelmességről beszél (Jn 4,34; 5,30; 8,28–29…)

Maga az élet tanította engedelmességre, drámai helyzetbe hozta a Getszemáni-kertben, hogy ne a maga, hanem az Atya akaratát válassza.

Jézus bízott és megtapasztalta, hogy ez az engedelmesség valójában az az út, ami az életre vezet, ami az egyetlen út, hogy megmaradjunk a szeretetben. Ezért, mielőtt visszatérne az Atyához, megmutatja ezt az utat tanítványainak.

Tudja, hogy nem kell mindent egyedül csinálniuk: a Lélek alakítja bennünk a gyermekek életét, az engedelmes életet. Ő megtanít majd mindent és emlékeztetni fogja a tanítványokat Jézus szavaira, hogy meg tudjanak maradni az engedelmességben (Jn 14,26).

Végül pedig azt mondja, hogy aki mindezt éli, az nem fogja nélkülözni a békét („Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja.” – Jn 14,27). A béke annak az állapota, aki megtalálta az utat, aki tudja, hová megy, és tudja, hogy nincs egyedül az úton. Ezt a békét Jézus adja, ez az ő békéje, és csak ő adhatja.

Az evangéliumokban sehol nem találunk beszédeket vagy megfontolásokat a békéről. A béke nem valami absztrakció, sem pedig emberi kezdeményezés következménye vagy morális, szociális magatartás gyümölcse („nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja” – Jn 14,27). Az evangéliumban a béke abból a tapasztalatból születik, amit az jelent, hogy valaki Krisztus szeretetében él. Később, ugyanebben a beszédben Jézus valóban hozzáteszi: „Maradjatok meg szeretetemben!” (Jn 15,9)

Nem arra utal, hogy ne törődjünk a békével, hanem meghív, hogy azt a húsvét tapasztalatából építsük fel, ahol minden, beleértve az árulásainkat is, befogadást nyert az üdvözítő Szeretet szívébe.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz. Gy.