Húsvét ötödik vasárnapja (C év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Az az evangéliumi szakasz, amelyet ma hallunk (Jn 13,31–35) János evangéliumának 13. fejezetéhez tartozik, amelyben az evangélista Jézus tanítványaival elköltött utolsó vacsoráját beszéli el. Ha kontextusából kiragadjuk, nem érthető azonnal.

A lábmosás megbotránkoztató gesztusa után János evangélista közli Júdás árulásának Jézus általi meghirdetését (Jn 13,21). Majd a ma hallott versek következnek az új parancsra vonatkozó szavakkal, azután pedig ismét egy hűtlenség bejelentése, mely ezúttal Pétert és az ő tagadását érinti (13,36).

Az új parancs tehát két árulás bejelentése közé ékelődik. Ez az első mozzanat, amelynél megállunk, mert Jézus arra kéri övéit, hogy ugyanúgy, ugyanolyan mértékben szeressék egymást, ahogyan Jézus szerette őket („Új parancsot adok nektek: hogy szeressétek egymást. Ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” – 34. vers).

A mérték abból a távolságból adódik, amelyet a tanítványok teremtenek önmaguk és az Úr között: mélységes távolság, bűnből fakadó távolság ez, amelyet azonban Jézus ingyenes szeretetével kitölt; nem engedi, hogy övéi olyan messzire kószáljanak, ahol eltévednek, mert – mint múlt vasárnap láttuk – ő a jó pásztor, a jó pásztor pedig nem akarja, hogy bárányai közül bármelyik is elvesszen. Ezért az életét adja.

János evangélista kapcsolatot teremt Júdás tagadása és Jézusnak a mai evangéliumban meghirdetett szavai között: valóban, éppen akkor, amikor Júdás elveszi a falatot és kimegy, Jézus akkor hirdeti meg a következő, látszólag nem helyénvaló, erőteljes szavakat: „Most dicsőült meg az Emberfia, és Isten dicsőült meg benne” (Jn 13,31).

Mit jelent ez?

Az egész János-evangélium egy titokzatos „óra” felé irányul, egy olyan pillanat felé, amelyben Isten egészen kinyilatkoztatta volna önmagát, dicsőségét a Fiú életében és tettében. Nos, pontosan abban a pillanatban jött el az óra, amikor Jézus végre feltárhatja egész szeretetét, amelynek ajándékozásáért jött, olyan szeretetet, amely a megtagadó és eláruló tanítványt is eléri, olyan szeretetet, amely érte az életet is odaadja.

Júdás éppen most ment ki, hogy elárulja Urát, hogy átadja őt. De ezt azután tette, miután megkapta Jézustól a szeretett barátnak szánt falatot, miután megette a barátság kenyerét, amelyben minden ellenségeskedés legyőzetik.

Jézus számára pontosan ez a dicsőség, vagyis a lehető legnagyobb szeretet; ezért még Júdás tette is értelmezhető és fogadható úgy, mint további lehetőség a szeretetre, tehát az Atya megdicsőítésére.

Az Atya pedig a szeretetnek és az engedelmességnek erre a gesztusára úgy válaszol, hogy megdicsőíti a Fiút: amint Jézus szeretete eléri a bűnükben elveszett tanítványokat, úgy az Atya szeretete sem hagyja, hogy Jézus a halálban elvesszen: hiszen „azonnal” (Jn 13,32) visszaadja az életét: „Ha Isten megdicsőült benne, Isten is megdicsőíti őt önmagában, hamarosan megdicsőíti.”

Jézusnak ezek a szavai tehát e két árulástörténet között helyezkednek el, és ott a győzelem himnuszaként, az üdvösség biztos előjelként hangzanak. E gonoszság közepette tárul fel teljesen Isten élete.

Ez azonban még nem minden.

A 13. fejezet tulajdonképpen az árulás két gesztusát helyezi a középpontba, amelyeknek köszönhetően Jézus egész emberszeretete megnyilvánul, olyan gesztusokat, amelyek előrevetítik és értelmezik azt, ami röviddel ezután a kereszten fog történni, értelmet adnak annak.

Ám közvetlenül ezután arra kéri övéit, hogy úgy szeressék egymást, ahogyan ő szerette őket: ő szabadon, viszonzást nem várva szereti őket, és ennek a szabadságnak erejében kéri, hogy ugyanígy tegyenek.

Az új parancs szavai csak a kereszt kontextusába helyezhetők, János evangéliumában pedig csak a kereszt értelméről valló e gesztusok után. Valójában a tanítványok nem lesznek képesek egymást szeretni, csakis azon szeretetet által, amit kaptak.

Isten szeretete nem olyasmi, amit viszonzunk: soha nem tudnánk visszaadni neki azt, amit Ő adott nekünk.

Isten szeretete inkább kicserélődik közöttünk, körbejár, és csak így tudjuk viszont-szeretni Istent, és így mondhatjuk ki neki igaz köszönetünket.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.