Húsvétvasárnap

Kedves testvérek!

Krisztus feltámadt, alleluja!

Íme, ismét összegyűltünk, hogy teljessé tegyük imádságos, ünnepi hetünket. Újra a Sírnál gyűltünk össze azzal az örömmel, hogy Krisztus feltámadt, hogy a halálnak nincs többé hatalma fölötte és egyikünk fölött sem.

Az ünneplés az antifóna éneklésével vette kezdetét: „feltámadtam és újból veletek vagyok, alleluja”. Az Egyház örömkiáltása a passió fájdalma és szenvedése, az Úr halála és temetése után. Ezeket, a 139. zsoltárból eredő szavakat adják a sírból dicsőségesen kilépő Jézus ajkára, miután az Atya feltámasztotta őt a halálból. Ugyanakkor olyan szavak, amelyeket mi mindnyájan – akik összegyűltünk ezen a legszentebb helyen – ismételhetünk, mert Krisztusban feltámadtunk a bűnből és a halálból a kegyelemre és az életre, és mert tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból és soha többé nem hal meg. A halálnak nincs többé hatalma fölötte (Róm 6,9). A mai napon, amelyet az Úr adott (Zsolt 118,24), a hét első napján összejöttünk, hogy tanúságot tegyünk a Feltámadásról és hirdessük, hogy a Feltámadt Krisztus mindig velünk marad.

A húsvéti evangélium gazdag jelentőséggel bíró igékben, egy mégis kiemelkedik ezek közül: látni. Húsvétkor minden egy „látás”… Mária látta az elhengerített követ (Jn 20,1), Péter látta a gyolcsokat (Jn 20,5), János látta az üres sírt… (Jn 20,4). Nem találják a testet, de látnak… A látás mind jobban elmélyül egészen a kiáltásig: „Láttuk az Urat!” (Jn 20,25).

„Látta és hitt…” (Jn 20,8): hinni egy mélybe tekintést jelent, annak felismerését, hogy Krisztus testének hiánya nem rablást jelent, hanem egy megvalósult új életet. János egy ürességet lát, és hiszi, hogy ez az üresség valójában teljesség.

Ma mindnyájan erre kapunk meghívást: lépjünk be a halál helyeire, és álljunk ott, a sír szélén, hogy lássuk és higgyük, hogy bár a halál továbbra is félelmet kelt, valójában nincs többé hatalma.

Arra meghívott személyek vagyunk, hogy a sír bejáratánál éljünk, mintha egy határ volna nyitva, egy átjáró. Éljük szüntelenül ezt az átmenetet a halálból az életre, lássuk, hogy a halál jelei itt vannak bennünk és rajtunk kívül, de higgyük azt a nagy, abszolút újdonságot, hogy egy „Erősebb valaki” jött a világba, hogy legyőzze azt az ellenséget, akivel az ember egyedül még csak szembenézni sem tudott soha.

Hiszem, hogy a Húsvét ez, mindenekelőtt ez: nem megtalált testek, hanem megnyíló szemek… A Húsvét inkább egy tekintet, mintsem egy felfedezés, egy új látásmód inkább, mintsem a múlt megszokott dolgainak megtalálása.

Az idei évben a világ nagy részén számoltuk a fertőzötteket, betegeket, halottakat, és valószínűleg mindnyájan úgy vagyunk egy kicsit, mint Magdalai Mária: megkísértve, hogy visszafussunk, hogy megtaláljuk az elveszített testeket, a hiányzó alkalmakat, az elhalasztott ünnepeket, a minket elkerülni látszó életet. Mind arról álmodunk, hogy visszatérhetünk egy normalitáshoz, ami inkább arra hasonlít, hogy meg akarunk találni egy holttestet, egy beteg világot és beteg életet, amely magán viseli a halál jeleit.

Ezen a helyen, éppen ITT azonban felhangzik a Feltámadott titokzatos hangja, amely irányt ad keresésünknek és megnyitja szemünket, képessé tesz minket, hogy lássunk az ürességben. Így mi, akik szeretnénk megtalálni azt, ami elveszett, felfedezzük, hogy akkor vagyunk képesek meglátni a Húsvét nagy újdonságát, ha hallgatunk arra a Hangra, amely egy ismeretlen, de lehetséges jövőről szól nekünk, amely nem hátrafelé küld, hanem az Atyához és a testvérekhez (vö. Mt 28,10), amely menni – nem pedig visszamenni – ösztönöz bennünket.

A Húsvét azt jelenti, hogy inkább arra a lehetetlenre hagyatkozunk, mely Istené, ahelyett, hogy az ember számára lehetségesre hagyatkoznánk. A Húsvét az üresség látását, a szenvedés jeleinek szemlélését jelenti és azt, hogy észrevesszük azokban egy új és rendkívüli Élet előfeltételét és ígéretét. Nem azért, mert álmodozók vagyunk, hanem mert hiszünk Istenben, a lehetetlenség Urában.

Hiszem, hogy ennek a fáradt, sebzett, járványtól és a félelem sokféle helyzetétől, haláltól és fájdalomtól sújtott, annyi hiábavaló kereséstől – mely mindig kevesebbet talál, mint amit keres – koptatott világnak, minden eddiginél inkább szüksége van egy nyitott szemű, húsvéti tekintetű Egyházra, amely észreveszi az Élet nyomait a halál jelei között is. Itt lehet és kell Krisztussal együtt feltámadnia egy, az Úr nevében meghívott Egyháznak, amely fut, hogy örömmel hirdesse, hogy annyi arcban látta Őt, és a szépség, jóság és szentség annyi történésben, amelyek vigasztalták és vigasztalják útját.

A Húsvétból lehet és kell újra kiindulnia az Egyháznak, amely alázatosan büszke Urának győzelmére, meri mindenkinek felajánlani az Evangélium örömét, hogy újra felvázoljon egy világot és egy történelmet, melyet az igazságosság és testvériesség új kapcsolatai jellemeznek. Krisztus nem holttest, Igéje nem holt betű, és Országa nem összetört álom, parancsa nem elavult. Ő az Élet, a mi életünk, az Egyház és a világ élete. Ő az Igazság, a mi igazságunk, az Egyház igazsága, amelyet ugyan gyakran elutasítanak a hatalmasok, de amely minden olyan építkezés sarokköve, amely dacolni akar a viharokkal. Ő az Út, a mi utunk, az Egyház útja, mely természetesen a Kálváriáról indul, de amely csalhatatlanul az öröm teljességére vezet. Az egész Egyházzal szeretnénk itt ezt az Életet élni, ezt az Igazságot hirdetni, ezt az Utat járni. Bátornak kell lennünk, hogy a lehetetlenség tanítványai legyünk, akik képesek a világot a Feltámadottal való találkozás vigasztaló tekintetével látni, és képesek azok szilárd hitével hinni, akik átélték a találkozást az Élettel. Semmi nem lehetetlen annak, aki hisz.

Ez az, amit szeretnék Egyházunknak mondani: bátorság! Semmi nem lehetetlen. Hagyjunk fel azzal, hogy sebeinket vakargatjuk, hogy az Élőt a holtak közt keressük, hogy visszafelé, a múltunkra tekintgetünk, arra, akik voltunk, arra, amit elvesztettünk! A Feltámadottat nem ott találjuk, nem az a mi Húsvétunk.

Ezekben a napokban útjainkon felhangzik az időszak jellegzetes köszöntése: Krisztus feltámadt, valóban feltámadt!

Nem akármilyen köszöntés ez, hanem személyesen a mi köszöntésünk, az Egyházé, amely meggyőződéssel és bizonyossággal tud tanúságot tenni arról, hogy minden halál, minden fájdalom, minden könny életté válhat. Hogy van remény. Hogy mindig van remény.

Kívánom mindnyájunknak, Egyházunknak és városunknak, hogy éljünk mindig a Feltámadott világosságában, aki örömet és életet ad mindenkinek, aki azt kész elfogadni!

Áldott Húsvétot!

Jeruzsálem, 2021. április 4.

†Pierbattista Pizzaballa

Jeruzsálemi latin pátriárka

Fordította: dr. Sz. Gy.