„Uram, mikor láttunk téged?” (Mt 25,37.38.39)

Ez a kérdés többször visszatér a mai evangéliumban, amely a történelem egy végső momentumáról szól, amikor az Úr majd visszatér, és amikor a nagy ítélet lesz mindegyikünk élete fölött. És majd az történik, hogy az Úr mindenki előtt feltárja, amit tett. Olyan cselekedetet, amelyet a példázat szerint senki sem ismer, sem az, aki jót tett, sem az, aki azt elmulasztotta.

A legnagyobb meglepetés az lesz, hogy számot kell vetni azzal, hogy ez a konkrét személy által véghezvitt, konkrét cselekedet Krisztusnak tett cselekedet volt (Mt 25,40): Ő egészen azonosul a szegénnyel, a gondoskodásra szorulóval.

Ennek az igének csak egyetlen furcsaságát szeretném hangsúlyozni.

A példabeszédben elhangzik, hogy mindaz, aki egy szenvedő embertársához minden más októl függetlenül, kizárólag a közös emberség okán közeledik, anélkül, hogy tudná, magához az Úrhoz közeledik, aki jelen van a szenvedő testvérben.

A példabeszéd tehát azt mondja számunkra, hogy a példabeszéd logikája szerint lényegében nem is kellene tudnunk, hogy bárki felé gyakorolt szeretetteli gesztusunkat valójában Krisztussal tettük.

Első pillantásra furcsa, hisz önmagáért kellene szeretnünk felebarátunkat, mert ebben az ingyenességben történik a Mennyek Országa. Anélkül kellene szeretnünk felebarátunkat, hogy tudnánk, így Krisztust szeretjük; azonban a példabeszéd pont erről szól.

Íme, talán itt van hitünk döntő pontja.

Ami ebben az állandó újdonságban, ebben a minden alkalommal megújuló kinyilatkoztatásban rejlik: éppen ott, egy fájdalmas történetnek abban a töredékében, ahol úgy tűnik, hogy az Úr nincs jelen, hogy távozott a színről, ott kinyilatkoztatja irgalmának teljességét.

A hit ez az ámulat, azoknak a tekinteteknek az ámulata, melyek az Úr felismerésére éppen ott, abban a személyben, abban az eseményben nyílnak meg, ahol soha nem gondoltuk volna, hogy találkozhatunk vele.

Ezért az ítélet, amelyről a példázat szól, nem olyasvalami, ami csakis vagy elsősorban az idők végén történik.

Az ítélet a megkülönböztetés követelményét állítja a mindennapi élet és minden keresztény elé, aki a szeretetre nem valamiféle jutalom reményében kapott meghívást vagy azért, hogy egy vallási kötelezettségnek eleget tegyen, hanem hogy túláradóan beteljen a korábban kapott ajándékkal. Azután pedig ebben a mélyen emberi gesztusában felismeri a Másik jelenlétét, és ott találkozik az Úrral, ott „látja” őt (vö. Mt 25,37).

Ahogyan Assisi Szent Ferenc, aki megöleli és megcsókolja a leprást, „irgalmasságot cselekedett” vele nem valamiféle vallásos okból kifolyólag; és aki, miután ezt megtette, felismeri, hogy az Úr mennyire jelen volt abban az eseményben, amely megváltoztatta életét.

A szinoptikus evangéliumok – némileg eltérő árnyalattal – közlik Jézus szavait, miszerint az Isten Országa nem szembetűnő módon jön el. Ha pedig valaki azt mondja, hogy „íme, itt van” vagy „íme, ott van”, annak nem kell hitelt adni (vö. Lk 17,22–37 és a párhuzamos helyek).

Tekintettel arra, amit a mai példabeszéd mond, ez nem lehet másként.

Az Isten Országa nem testi szemekkel, nem a világ ismérvei alapján ismerhető fel.

Ha így volna, akkor a történelem nagy eseményeiben, kiemelkedő személyiségeiben, fontos helyeken kellene keresni.

Az Isten Országa jelen van, de keresni kell, és az élet mélyén, a történelem veszteseiben lehet rátalálni, éppen azokban, akiket Jézus igehirdetése kezdetén „boldogoknak” nevezett (Mt 5,1–12).

Az élet pedig ebben a mindig új felfedezésben rejlik.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.