Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Az evangéliumi szakasz (Jn 18,33–37) Pilátus és Jézus találkozását mutatja be annak az eljárásnak a során, amely Jézust halálra fogja ítéli. Míg a zsidó eljárás elrendeli a tanúk jelenlétét – a vádlott mellett vagy vele szemben –, addig a római per alapvetően a bíró által lefolytatott kihallgatásra támaszkodik, amelynek most tanúi vagyunk, miközben szemtől szemben látjuk a két személyt, akik egy lényeges témáról folytatnak párbeszédet.

A dialógus Jézus, a zsidók királya és Pilátus, a római hatalom, az evilági uralom képviselője között zajlik.

A párbeszéd éppen az uralom, a királyság témája körül forog: Pilátus azt kérdezi Jézustól, hogy vajon ő-e a zsidók királya (Jn 18,33). A „király” kifejezés az eljárás egésze során tizenkétszer fordul elő: ez a nagy probléma, a nagy kihívás az ember számára, megtudni, hogy ki a király.

Érdekes, hogy ezt a kérdést nem a nép vezetői teszik fel, akik átadták Jézust Pilátusnak: ők nagyon óvakodnak még attól is, hogy akár csak kimondják ezeket a szavakat, Jézust pedig kiszolgáltatják, azt állítva, hogy gonosztevő (Jn 18,30). Amikor pedig Pilátus a kereszt tetejére téteti a feliratot, amelyik éppen Jézus király voltát tanúsítja, akkor van mondanivalójuk, és megpróbálják megváltoztatni. Pontosítják, hogy Jézus nem király, hanem csak olyasvalaki, aki magát annak tartotta (Jn 19,21).

Ebből is érthető, hogy mennyire központi ez a kérdés.

Jézus számára nem új ez a kérdés, sőt, úgy tűnik, hogy az uralom témája kezdettől fogva végigkíséri útját. Máté evangéliumában (Mt 2,7sköv.) Jézus rögtön születése után összeütközésbe kerül egy királlyal, és azonnal világosan látszik, hogy nem fér meg egymás mellett két király. Heródes meg akarja öletni ezt a gyermeket, akit királynak mondanak: csak egy király számára van hely.

A probléma abban áll, hogy megértsük, mit jelent a király; a Bibliában ez döntő kérdés.

A megértést segítendő tegyünk egy lépést hátrafelé és menjünk egy Dániel könyvében elbeszélt epizódhoz (Dán 3). A történet a diaszpóra néhány izraelita fiataljáról szól, akiket a fogság idején Babilonba deportáltak. Az ifjakat az udvarba vitték és a hely legjobb bölcsessége szerint képezték, de ők hűségesek maradtak szokásaikhoz. Tehát, amikor kiadnak egy rendeletet, amely mindenkitől megköveteli, hogy leboruljon Nabukodonozor király szobra előtt, ők ezt visszautasítják: mi csak Isten előtt borulunk le, mert ő az egyetlen igazi Király, az egyetlen Úr.

Íme, ez az epizód megérteti velünk, hogy Jézus milyen királyi jog alapján fogadja el, hogy az Úr legyen.

Ha az evilági királyok arra tartanak igényt, hogy térdet hajtsanak előttük, tiszteletet és hatalmat követeljenek maguknak, Jézus éppen ellenkezőleg tesz. Néhány nappal az előtt, ami a mai szakaszban történik, Jézus nemcsak hogy nem igényli, hogy leboruljanak előtte, hanem ő az, aki leveszi ruháját és lehajol, hogy megmossa tanítványai lábát (Jn 13,1–5), ahogyan egy szolga tesz urával.

Jézus Király, de nem a dicsőség és hatalom kategóriái szerint: Király a szolgálatban és alázatban, önmaga odaadásában. Nem tagadja, hogy király, de azt mondja, hogy másként, más logika szerint az.

Ezért fogja azt mondani Pilátusnak, hogy az ő királysága nem ebből a világból való: az ő tekintélye nem emberektől ered, mert ha így lenne, akkor erővel védelmezné azt. Azonban amikor valaki megpróbálja megvédeni őt, mint Péter a Getszemáni kertben (Jn 18,10–11), akkor Jézus távolságtartó ezzel a magatartással szemben és megerősíti, hogy teljes bizalommal, egészen a magáénak vallja az Atya logikáját.

Az az ország, amelynek Jézus a Királya, nem rendelkezik hadsereggel és nincsenek megvédendő területei.

Egyetlen célja van: kinyilatkoztatni az embereknek az igazságot (Jn 18,37), ami szabaddá teszi őket úgy, ahogyan szabadok voltak azok a Babilonba hurcolt, izraelita ifjak, akikkel Dániel próféta könyvében találkoztunk: tüzes kemencébe vetve a lángok között jártak, imádkoztak és áldották Istent (Dán 3,24). Imádságukban elismerték, hogy bűnösök, de biztosak voltak abban, hogy Isten nem hagyta el őket, mert aki Benne bízik, nem csalatkozik (Dán 3,40).

Ez az igazság, és ez olyan örök igazság, amely felülmúlja a halált.

Ezért lehet szelíd igazság, mert egy olyan igazság, amit erővel kell megalapozni, az nem igazság, hanem ideológia. Az ideológia fél a haláltól, fél, hogy csalása lelepleződik. Az igazság a szenvedésben és üldöztetésben is felragyog, és nem fél attól, hogy mindent elveszít.

Végül az az Ország, amelynek Jézus az Ura, hatalmát nem nemzetekre és területekre terjeszti ki, hanem azoknak az életére, akik meghallják hangját és átmennek a halálból az életre.

Ehhez egyetlen eszköz, egyetlen fegyver áll rendelkezésre: az Ige; és aki azt hallgatja, belép az Igazságba, és élő, szabad emberré lesz.

Ezért Pilátus nyilvánvalóan nem értheti meg Jézust: kettejük között határtalan távolság van. Pilátus tanújelét adja, hogy saját félelmeinek a foglya: attól fél, hogy elveszíti hatalmát. Így elveszíti annak lehetőségét, hogy megismerje azt az igazságot, amely szabaddá tesz.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.